Shock!

Amikor ez a rovat beindult, eldöntöttem, hogy nem fogok nyilvánvaló és kötelező lemezekről írni, és ahhoz sem fogok ragaszkodni, hogy mindenáron rá lehessen erőltetni valami aktualitást a cikk tárgyára. Mégis, ez a mostanában dúló nagy Accept-láz megihletett – de hogy hű maradjak fogadalmamhoz, az életmű egy különleges színfoltjáról fogok megemlékezni, ami annyiban rokon az aktuális anyaggal, hogy szintén nem Udo énekel rajta. A másik, ennél is fontosabb difi, hogy míg a Blood Of The Nationst össznépi ováció fogadta (melyik régi nagy banda mer 5-6 új dalt előkapni comeback lemezéről?! ugye, hogy nem sok...), az Eat The Heat csúfosan megbukott a maga idejében. Az akkori zenei klímát és rajongói hozzáállást ismerve ez érthető is. De 22 évvel később sokan revideálják nézeteiket, és a lemez egyre jobban rehabilitálódik. Nem véletlen, hiszen önmagában és Accept lemezként sincs rajta mit szégyellni, sőt, kimondottan büszke lehet rá a brigád.

A lemez keletkezésének története is igen pikáns, Udo ugyanis még a banda tagjaként akart szólólemezt készíteni, zenésztársai pedig nem átallottak megírni neki az Animal House-t. Feljátszani viszont már az első U.D.O. felállás játszotta fel, tehát az elválás lényegében magától megtörtént, de hogy az emberi kapcsolatok hogyan alakultak, arról csak maguk az érintettek tudnának beszélni.

Tény mindenesetre, hogy Udo vokálozik az Eat The Heat Turn The Wheel című számában; tény, hogy a Generation Clash dalt újra felvették a Death Row lemezre, és tény az is, hogy az egyik ezredfordulós Accept tribute lemezen nem más, mint az U.D.O. zenekar nyomta a '89-es nyitódalt, az X-T-C-t. Szó sincs tehát arról, hogy a banda valaha is megtagadta volna ezt a korszakot. Mindössze az lehetett a bibi, hogy az amerikai, szőke, „szépfiús" új énekes, David Reece miatt a rajongói „kemény mag" arra következtetett (feltételezem, hogy a lemez meghallgatása előtt, illetve anélkül), hogy a csapat „eladta magát", és átment „hajbandába", amely „bűn" a germán (és a bármilyen egyéb nációjú „igaz") metalosok szemében akkoriban körülbelül az anyagyilkossággal volt egyenrangú. Manapság ez már nevetségesnek tűnik (az is), de a '80-as években – ha meg nem is vertek volna egy glemsztert a tresserek – verbálisan valószínűleg komoly atrocitásoknak tette ki magát egy White Lion vagy Poison pólós, ha szegecses metalosok közé keveredett. Így egy amerikanizált hangzású Accept csakis kudarcra lehetett ítélve.

Pedig a zeneanyag nem nevezhető puhánynak, sőt. Persze nem olyan horzsolóak a gitárok, mint a Restless And Wildon, de szerintem semmivel sem keményebb ennél a Balls To The Wall vagy a Metal Heart megszólalása. Az ugyan hallatszik, hogy itt csak Wolf Hoffmann gitározott, nincs meg a harapós ritmusgitár-alap, ami korábban védjegy volt, és némileg egyszerűsödtek a tempók is, de azért húznak. A korábban a Lillian Axe-szel is flörtölő Reece rekesztős-reszelős-kieresztős, nagy terjedelmű, amcsi rockénekes hangja pedig teljesen új dimenzióba helyezi az Accept zenéjét, ráadásul teljesen jellegzetes, egyedi. Zseniális dallamokkal tölti meg a dalokat, a rocktörténelem egyik nagy igazságtalansága, hogy sok jót ezért akkoriban nem kapott. Igaz, maga a zenekar sem.

A már említett X-T-C cseppet sem szokványos módon indul a priestes ikerharmóniából kibonatkozván, de elég hamar bejön a kellemes zakatolás, és a refrénben a klasszikus Accept-kórust is halljuk – először és utoljára. A szintén idézett, döngölős Generation Clash szintén nem sejteti még a „sokkot", amit aztán az olyan tételek okoznak majd, mint a Chain Reaction vagy a Love Sensation ezerszázalékosan tengerentúli feelingje. Dögösek ezek is, de nem úgy, mint a korábban megismert szikár fémzene. Lazábbak, vidámabbak és valóban nem igazán acceptesek – megértem, ha valakinek ez gondot jelent(ett), de marha jó dalok így is. A már-már glames refrénű Stand 4 What U R, a szintikkel megtámogatott Prisoner és a riffjében dokkenes, amúgy pedig totál KISS-es Break The Ice is okkal csaphatta ki a biztosítékot az intoleránsabb hallgatóknál. A 9 perces, monumentális, némileg a hasoncímű Blackmore-klasszikust is megidéző Mistreateddel meg aztán valószínűleg tényleg nem lehetett mit kezdeni, pedig ez az epikus tétel a lemez csúcspontja Reece érzelmes dallamaival. Itt aztán mindent belead... Formátumtól függően pedig (más a dalsorrend az eredeti és a remaster verzión) a legkeményebb tétel, a klasszikus Acceptet vagy épp a már említett Dokken gyorsabb nótáit idéző D-Train mesterien zárja a műsort, illetve pörgeti fel a hangulatot. A Hellhammer is a karcosabb vonalat erősíti, vérbeli Accept, de úgy gondolom, hogy a névnek 22 év távlatából egyáltalán nincs jelentősége.

Ha valaki még 2011-ben is ott tart, hogy görcsösen, dafke nem élvezi a zenét, csak azért, mert más, mint amit azon név alatt megszokott, annak nem is érdemes a régi nagy bandák első két-három lemezén túl bármit is hallgatnia. Léteznek olyan dolgok, mint változás, fejlődés, sőt rossz lépések is akadnak az életben, de általában ezek vezetnek el oda, ahova végülis jutni szeretnénk. Az Eat The Heatnek – sőt, a valóban gyenge, bár Udóval készült Predatornak is – pedig nagyon fontos szerepe van abban, hogy az Accept ma jobb, mint valaha. Emellett egy kiváló album is, amit azok is értékelhetnek, akik amúgy kiszaladnak a világból a germán metaltól vagy Udo nevének puszta említésekor.