Shock!

Miután a friss Iron Maiden-lemez megjelenését követően alig pár nappal kábé minden érdekelt jól megfejtette Bruce Dickinsonék két évvel ezelőtt rögzített dalait, s miközben jómagam is jól elolvastam a napokban megjelent hazai és külföldi lemezkritikákat, folyton arra a következtetésre jutottam, hogy teljes mértékben egyikkel sem tudok egyetérteni. A felmagasztaló írások enyhén szólva is túlzók, a szigorú hangvétel pedig inkább felületességre vall, s messze nem fedi azt a fajta komolyan vehető ítéletet, ami a zenekar hangzóanyagainak értékelésénél elvárható lenne. A kapkodós, lerohanós megfejtés soha nem volt az én asztalom, nekem valamiért több időre van szükségem ahhoz, hogy igazán lelkiismeretes döntést hozzak.

Egy Vasszűz-anyagnál pedig egész egyszerűen alapkövetelmény, hogy az ismerkedési fázis a lehető leghosszabbra nyúljon, hogy ez idő alatt minden egyes hangjegy a bőröd alá tudjon hatolni, és a törődés megnemesítse hosszú távon a dalokat úgy, ahogyan a minőségi borokat is az idő vasfoga. „Sajnos" én még az a típus vagyok, aki elnyújtva szereti megízlelni a bor zamatát, és nem az, aki egy levegővétellel nyeli le. Így már az ismerkedési fázis elején is eldöntöttem, hogy márpedig nem fogom hagyni, hogy becsapjon az elmém azzal a jól bevált trükkel, hogy megpróbálja összehasonlítani az új dalokat a megismételhetetlen korábbi klasszikusokkal: csakis az érzéseimre, az ösztöneimre, a fülemre és a szívemre fogok hallgatni.

És ezzel egy időben persze rögtön meg is érkezett a kiábrándulás. Mert közben rájössz, hogy nem tudsz elvonatkoztatni. Az elme – akár tetszik, akár nem – közbeszól. Emlékezik. Belepofázik. Tehetetlen leszel, és minduntalan elkezded összehasonlítani a régi élményeket a mostanival. S eleinte az agyad győzni is fog: elhiteti veled, hogy ami egykor óriási örömöt okozott neked, az biztos jobb és értékesebb is annál, mint ami most még friss, és ropogós, és új, és jelenleg nem tud akkora hatással lenni rád. De ez tévút, mert csak az ismerkedési fázis elején van így. Az eleinte fanyarnak tűnő gyümölcs idővel beérik, egyre ízletesebb lesz, ha elkezdesz tudattalanul koncentrálni az apró részletekre és megízlelsz minden falatot... Valahogy így vagyok ezzel az új Iron Maiden-lemezzel is, mert minden hallgatással egyre jobban tetszik.

Az sem zavar már, hogy az új dalok javarészt komótosan és középtempóban menetelnek, ami nyilván abból is adódik, hogy nemcsak a biztos alapokat hozó 69 (!!!) éves Nicko McBrain mondhatja már el magáról, hogy túllépett a hatodik ikszen, hanem bizony a többiek is. Hitelesebb is így a dolog, mert hát miért is kellene már feleslegesen erőltetett energiabombákat osztogatni az ő korukban? S ezzel együtt olyan komoly potenciált és megadallamokat rejtő megnyilvánulásokat sem érdemes itt már keresni, mint amilyeneket egy Wasted Yearsben vagy egy Run To The Hillsben tapasztaltunk annak idején, de már eleve az is nonszensz, ha az újkori Dickinson-érás albumokat összevetjük a klasszikusokkal. A korszakokat elválasztó sorompót szigorúan le kell engedni valahol a Fear Of The Dark és a Brave New World között.

Az viszont már elsőre is feltűnt, hogy a Maiden-szellemiség és atmoszféra az nagyon benne van ezekben a dalokban, úgyhogy nekem már ezzel is elég nagy örömöt okozott a csapat. A többszöri hallgatás viszont sokszor kétségbe ejtett, mert keresve sem találtam kapaszkodókat és brutálisan erős nótákat/slágereket, azonban ez még mindig nem riasztott el semmitől, mert valahol éreztem, hogy még több idő ráfordítással azért csak-csak működni fog ez a dolog. És így is lett. Mostanra már minden apró kis részlet a helyére került, s minden nóta külön kis életet él és beférkőzött a lelkembe, sőt továbbmegyek: nekem jelenleg a szinte mindenki által kritizált három utolsó Steve Harris-kompozíció a legnagyobb kedvencem, illetve az ugyancsak Harris, illetve Janick Gers tollából született, kelta-folk elemekben bővelkedő, Thin Lizzy-hatású Time Machine. Az unalmasnak, terjengősnek bélyegzett dalokról sem csípnék le semmit utólag: a Death Of The Celts minden percének megvan a maga kis funkciója, ahogyan a keleties hangulatokkal startoló, tökéletesen felépített The Parchment dramaturgiáját is nagyon jól kitalálták. A legpofásabb melódiákat mégis inkább a Bruce Dickinson parádés dallamaira felépített Hell On Earthbe sikerült becsempészni, amitől igazi, hamisítatlan Iron Maiden-élményt kap a hallgató. Vitának itt nincs helye.

Persze nem mondom, hogy nem esett volna jól, ha egy picit azért megvariálják a témázgatásokat egy számon belül az ezerszer elsütött panelek helyett, amit legnyilvánvalóbban talán az egyébként kellemes Lost In A Lost Worldben éreztem. Utóbbiban már-már kínos önismétlésbe fordulnak át az újrahasznosított ötletek. Ezt a nótát konkrétan azokból a sémákból hegesztették össze, amelyeket már kábé tizenhét korábbi szerzeményben is hallottunk, csak más szöveggel. Az olyasfajta színesítések, fantáziadús fikcsik és izgalmas zenei betétek, mint amilyenek az Alexander The Greatben vagy a To Tame A Landben fülelhetők le, biztosan még élvezhetőbbé varázsolták volna ezeket a kompozíciókat, ezt aláírom. S ha már kritizálunk: sajnos Dave Murray-t és Janicket sem tudom mindig megdicsérni, ugyanis szólóik néha pontatlanok, illetve inkább úgy fogalmaznék, hogy egyes pengetéseik inkább tűnnek lezseren odajátszott valamiknek, mint átgondolt és kigyakorolt hangoknak. A hangmérnök helyében én biztosan bekopogtam volna a stúdió ablakán: „Janick, itt most nem a koncerten vagy, ahol totál lelazultan, széles vigyorral rohangálhatsz szólózás közben és elmaszatolhatod a játékot!" De valószínű, hogy ezekre a zenészekre ezen a szinten – és ebben a korban – olyan nagy hatással lehet a jótanács, mint amennyire Yngwie Malmsteenre a fül-orr-gégészet és a legújabb zenei szoftverek. Ez egyébként azért is fura, mert Gers technikailag talán a legképzettebb figurának számít a csapatban.

Innen pedig rögtön ugorjunk (nyargaljunk, galoppozzunk – ahogy tetszik) is át az újabb vitaindító területre: a Senjutsu hangzására, ami minden bizonnyal tudatosan lett olyan, amilyen. Ebben szinte száz százalékig biztos vagyok. Kevin Shirley és Steve Harris elképzelése az lehetett, hogy a végeredmény legyen ezer százalékban Maiden, és sokkal inkább autentikus, mint modern. Legyen porosabb, tompább és életszagúbb a maszter, a mostanában divatos, trendi és túlpolírozott felvételek helyett... De oké. Tegyük fel, hogy szar a megszólalás. Szar, de végül is mihez képest szar? A Piece Of Mind kontúros, tökig feltekert közepeihez képest, ahol teljesen elveszett a zene alja, miközben a korai éra egyik legnagyobb alapvetéséről beszélünk? Netán a kiherélt és súlytalan gitárhangzással rendelkező, mégis überzseni Somewhere In Time-hoz képest? Én szívesen meghallgatnám e két lemezt a Senjutsu hangzásával is, bár persze a Killerst vagy a The Number Of The Beastet határozottan nem, amelyek szerintem a legjobban megszólaló Maiden-albumok. (A Roy Z által producelt Dickinson-szólólemezeket most direkt ne említsük meg.) Csontig lerágott téma a Fender gitárok lehetetlen funkciója is a heavy metalban, amivel részben én is egyet tudok érteni. A hangszer markáns karaktere alapvetően meghatározza szinte mindegyik alakulat hangzásvilágát, túlvezérelve viszont nem jó. Elveszik a tónus, szétfröcsög az egyedi hang, és többnyire ezért nem is célszerű metálkodni vele. Dave Murray-ék persze most már ezen sem fognak változtatni, ahogy húsz-harminc éve sem tették, de talán nem is akkora baj ez. Az új lemezben így is benne van a Maiden-sound sava-borsa, amihez a Fenderek is nagyon sokban hozzájárultak, még ha nem is mindig sikerült belőni velük az arányokat.

Kedvenceim között van még természetesen a nyitó hármas is (Senjutsu, Stratego, Writing On The Wall), és persze Harris összekeverhetetlen, röfögő-recsegő mélyeivel is jó volt szembesülni cirka hat esztendőt követően... nem beszélve a még mindig kiválóan teljesítő Bruce-ról. S ha már nagy hirtelen rangsorolni kellene az újkori lemezeket, azért én semmiképpen nem helyezném a Senjutsut a The Book Of Souls és főleg a The Final Frontier elé, a Dance Of Death, a Brave New World és az A Matter Of Life And Death mellé viszont tiszta szívvel oda merem állítani, mert egy hajszálnyival sem rosszabb azoknál. S ha már Harris papáék erőszeretettel imádják puffogtatni a saját márkájuknak is levédhető kliséiket, jómagam is ilyesmivel fogom zárni: örüljünk, hogy vannak még, és erre képesek. Up The Irons!