Shock!

Harminc évvel ezelőtt jelent meg az Iron Maiden klasszikus korszakának egyik legmarkánsabb atmoszférával rendelkező albuma. Az 1986-os Somewhere In Time a heavy metal csúcséveinek legfontosabb, legtöbbet hivatkozott lemezei közé tartozott (nem mellesleg a csapat egyik legkreatívabb, legismertebb borítójába csomagolták), és ikonikus megkérdőjelezhetetlensége fényében talán furcsa belegondolni: készítése idején jelentek meg az első hajszálrepedések Bruce Dickinson és Steve Harris között. E feszültségek aztán – igaz, csak hosszú évekkel később – az énekes távozásához vezettek, ekkoriban azonban még senki sem tudott a nézetkülönbségekről. A Magyarországot is elért turnéval a Maiden bebiztosította pozícióját a műfaj abszolút csúcsragadozójaként, a lemez pedig egész karrierjük egyik legsikeresebbjének bizonyult. Nem mellesleg pedig ez az egyik legerősebbjük is.

Az Iron Maiden a Powerslave lemez turnéival végérvényesen besorolt a világ legnépszerűbb zenekarai közé. A csapat ekkor már egyértelműen a heavy metal műfaj legnépszerűbb előadójának számított. Bruce Dickinson: „A Powerslave turnéja volt az első olyan turnénk, amikor úgy sétáltam fel a színpadra esténként, hogy most már tényleg professzionális énekes vagyok. Igazság szerint akkoriban kezdtem először úgy érezni, hogy beletanultam a dolgokba. A Piece Of Mind turnén még mindig nagyon éretlenek voltunk, a Powerslave után viszont már mindenütt headlinerként játszottunk, kezdtük tényleg megvetni a lábunkat, és mindez komoly önbizalom-növekedést is eredményezett." Nem mellesleg pedig totális kimerültséget, mivel az előző öt évben gyakorlatilag semmit sem pihentek. Ebből fakadóan a csapat a World Slavery turné végeztével csaknem fél éven át nem csinált semmit.

A Maiden 1986 elején jött össze ismét Jerseyben, hogy megnézzék, mi rejlik a tarsolyukban, és elégedetten szembesültek vele, hogy dalokban nem szenvednek hiányt. Bruce: „A korábbi általános gyakorlattól eltérően semmit sem írtunk a turnén, utána pedig tartottunk fél év szünetet. Előtte legalább egyvalaki mindig agyalt a dalokon koncertezés közben, és mivel soha nem mentünk szabadságra, eleve felpörgetve vonultunk stúdióba, pont elég nótával ahhoz, hogy összerakjunk belőlük egy lemezt. Most viszont másképp mentek a dolgok: január elején jöttünk össze ismét New Jerseyben, és egyből belevetettük magunkat a melóba. Mindenkinek akadtak kész dalai szövegekkel együtt: én legalább kilenc ötlettel érkeztem, akárcsak Adrian, de Steve volt a legrosszabb, aki annyi számot hozott, amikkel simán meg lehetett volna tölteni egy teljes nagylemezt." Steve Harris: „Nagyjából öt hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy terhesnek érezzük az inaktivitást, és akkor már nagyon örültünk, miután megint összejöttünk. Mondhatom, hogy soha azelőtt nem örültünk még egymásnak ennyire, pedig minden alkalommal komoly izgalommal látunk neki egy új anyag munkálatainak. Vagyis a szünet mindenképpen nagyon hasznosnak bizonyult, mert nem akartunk átváltani robotüzemmódba, és beleragadni a lemez – turné – lemez ördögi körbe. Emellett az elmúlt négy-öt évben rengeteg anyagot tettünk félre, amiket ezután kényelmesen előszedhettünk, szóval amikor '86 januárjában megkezdtük a munkát Jerseyben, mindenki tekintélyes mennyiségű ötlettel rendelkezett."

Ám amikor ismét összejöttek, rá kellett döbbenniük, hogy némiképp más elképzeléseket dédelgettek arról, merre is kellene továbbmenniük. Így aztán hiába kezdtek el dolgozni az összegyűlt rengeteg dalon, néhány hét után nyilvánvalóvá vált, hogy Dickinson témáival társai ezúttal nem nagyon tudnak mit kezdeni. Ha hihetünk a többieknek – márpedig miért ne hihetnénk –, a frontember az előző hónapokat begubózva töltötte: olyannyira elvonult a világtól, hogy zenekaron belüli fix szerzőtársa, Adrian Smith egy idő után nem várt rá tovább, és szintén egyedül kezdte kidolgozni ötleteit. Közben Bruce is dolgozott, saját számai viszont nem mentek át a szűrőn, mert a folyamatokat most is vaskézzel felügyelő főnök, Steve Harris egyszerűen nem találta elég jónak a zömmel akusztikusabb, higgadtabb vonalat képviselő szerzeményeket: „Bruce iszonyatosan kimerült a World Slavery turnén. Nem arról van szó, hogy nem hozott nótákat a következő albumhoz, mert sok ötlete volt, de ezeket végül nem használtuk fel. Igaz, hogy alapvetően akusztikusabb jellegű vázlatai voltak, de tévedés, hogy emiatt estek ki a zenekari rostán, mert természetesen én sem lettem volna ellene egy-két jó akusztikus számnak. Az igazi ok az volt, hogy Bruce új témáit nem éreztük elég erősnek, Adrian viszont teljesen kidolgozott, kész dalokkal, briliáns ötletekkel állt elő, így aztán inkább ezekkel foglalkoztunk."

Mindez egyébként távolról sem jelentette azt, hogy Smith összes témája átment a rostán, sőt, a végül megvalósítottak némelyike is elég alaposan kilógott a sorból. Egyik kedvencének elfogadásán még ő maga is meglepődött: „Egy kis négysávos magnóval rögzítettem az ötleteimet, és az egyik felvételen a Wasted Years riffje is szerepelt. Valami mást akartam mutatni Steve-nek az elképzeléseim közül, és csak véletlenül játszottam le neki, de egyből felkapta rá a fejét, és megkérdezte, hogy ez mi volt. Azt feleltem, hogy egy elég kommersz téma, nem fog neki tetszeni. De aztán mégis meghallgattuk, és legnagyobb megdöbbenésemre egyből ráharapott. Rögtön javasolta, hogy csináljuk meg. Pedig meg sem fordult a fejemben, hogy bejönne neki..." Adrian végül a Wasted Years mellett két további komplett dalát, a Sea Of Madnesst és a Stranger In A Strange Landet adta az anyaghoz, míg más ötleteit – kiválóságuk elismerése mellett – a zenekar udvariasan visszautasította. „Adrian bizonyos számai nem illettek a képbe", idézte fel később a zenekar állandó producere, Martin Birch. „Például ott volt a Reach Out, egy stadionrockos téma, amiről már az elején eldöntötték, hogy felveszik, de végül csak egy kislemez B-oldalra került fel, mert az albumon egyszerűen megtörte volna az Iron Maidenről kialakult képet. A Wasted Years szintén a bevált stílus peremén billegett ebből a szempontból, akármilyen nagyszerűen is sikerült. Bruce dalai viszont teljesen kilógtak a képből. Nem az akusztikus megközelítés volt velük a gond, hanem az, hogy egyszerűen nem voltak megfelelőek. Ebből persze akkor és ott senki sem csinált ügyet, hiszen Bruce előtte már írt kiváló dalokat a Maidennek, és úgy álltunk hozzá, hogy nyilván ezután is fog."

A zenekar az amerikai próbák után az év tavaszán Nassauban, a legutóbbi alkalommal már bevált Compass Point stúdióban rögzítette a ritmusszekció témáit. Nagyjából ekkor közölték Bruce-szal, hogy mely dalokat teszik majd fel az albumra, tehát az énekes itt szembesült vele, hogy az övéi közül egyet sem vettek meg. Természetesen cseppet sem érintette jól, hogy leszavazták az ötleteit, ugyanakkor – jó csapatjátékosként – fejet hajtott a döntés előtt. Ezzel együtt azonban nem rejtette véka alá, hogy némileg más jövőt képzel el a Maiden számára, mint Harris és a többiek: „A '80-as évek közepén afféle egészséges rivalizálás folyt a Def Leppard és az Iron Maiden között, de nekünk sosem adatott meg olyan mértékű áttörés az Egyesült Államokban, mint nekik. Mi is nagyon sikeresek voltunk Amerikában, de a Def Leppard tényleg hihetetlenül sok lemezt adott el odaát. Azt javasoltam a többieknek, hogy próbáljunk meg az amerikai piacra koncentrálni, merjünk kicsit kockáztatni, kísérletezgetni, Steve viszont azt mondta, szarjunk Amerikára. És az Iron Maiden az ő bandája. Én eredetileg egy akusztikusabb jellegű anyagban gondolkodtam, de végül nem sikerült úgy belefolynom a nótaszerzésbe, mint a korábbi lemezeken, így aztán nem is tudtam annyira közel kerülni a dalokhoz. Egy külső fül számára mindez természetesen egyáltalán nem feltűnő."

A lemez költségvetése még a Maiden szintjén is csillagászatinak számított, amihez az is hozzájárult, hogy a bahamai dob- és basszusfelvételeket követően a gitárokat és az éneket Amszterdamban rögzítették, Birch pedig ezután New Yorkban, az Electric Ladylandben tolta össze a teljes anyagot Harris és Rod Smallwood menedzser vigyázó szemei mellett. Dickinson ellenérzései egyébként annyira talán nem érthetők, ugyanis már ebben a fázisban is hallatszott, hogy a zenekar nem fogja megismételni az előző három lemezt. A gitárszintetizátorok alkalmazása például óriási változást jelentett, főleg, hogy ebben a korszakban a metaltábor még totális eretnekségként kezelte az ilyesmit. A Judas Priest például elég alaposan meg is égette magát a hatodik Maiden-lemezzel nagyjából párhuzamosan készített, de pár hónappal korábban megjelentetett Turbo hasonló kísérleteivel. Némi félsz a Maidenben is akadt, ám végül győzött a kísérletező szellem. Dave Murray: „Eleinte nagyon idegenkedtünk a billentyűs hangszerektől. Azt hiszem, tipikusan olyan dolog volt ez, ami elsősorban a fiatal bandákra jellemző. Mi is azt akartuk, hogy mindig agresszíven, súlyosan szóljon a zenénk. Végül Adrian volt az, aki először kezdett el közülünk különféle gitárszintetizátorokkal kísérletezgetni, aztán ahogy kiismertük ezek előnyeit, egyből nyitottabbá váltunk, ezután ugyanis a gitárjainkon tudtunk olyan hangzásokat megszólaltatni, amilyeneket azelőtt kizárólag szintetizátorokon lehetett volna."

Elég gyorsan rádöbbentek arra is, hogy bizonyos dalok nagyobb slágerpotenciált rejtenek, mint akármelyik korábbi szerzeményük. Ennek megfelelően hamar eldőlt, hogy a felvezető single a már említett Wasted Years lesz. Nem mintha a Maiden olyan különösebb jelentőséget tulajdonított volna a rádióknak és az MTV-nek, hiszen ezek nélkül váltak arénacsapattá. Harris: „Sok zenekarral ellentétben mi nem a kislemezekre, hanem a teljes albumokra koncentrálunk, hiszen nem popcsapat vagyunk. Szörnyű, amikor egy zenekarnak csak egy-két igazán jó nótája van egy teljes nagylemezen... És az a legrosszabb, hogy néha még ezekből is baromi sok fogy, ha az az egy-két szám sláger lesz. Na, nálunk ilyen nem fordulhat elő, hiszen a rajongók már két rossz dal után is reklamálnának, nem beszélve a kiadóról... Egyébként nem vagyok ellensége a mainstream dolgoknak, egyszerűen csak nem nekem készülnek. De tény, hogy a lemezen szerepelt olyan témám, amivel kapcsolatban épp emiatt akadtak előzetesen kétségeim. A Heaven Can Wait refrénje például akár mainstreamnek is nevezhető, így amikor megmutattam Bruce-nak, egyből kifejeztem az aggályaimat. De igazából tudtam, hogy miután a többiek is hozzáteszik a magukét, teljesen másképp szól majd, mint az első változatban."

A zenekar nem akart direkt módon konceptlemezt csinálni, de a friss számok hangulata, futurisztikus megszólalása, sőt, szövegvilága is azt eredményezte, hogy a Somewhere In Time címet kapott albumnak mégis lett egyfajta vezérfonala. Harris: „A téma az idő fogalma. Az alapötlet a következő: valaki leül melléd, közli, hogy feltalálta az időgépet, és megkér, hogy tarts vele az utazásain. Mennél? Lenne elég bátorságod, és követnéd őt anélkül, hogy bárkinek is szólnál róla, vagy bármilyen csomagot vinnél? Komolyan nekivágnál?" Mindez természetesen ordított a Maidennél mindig is kiemelt fontosságú vizuális megvalósításért, így Derek Riggs is karrierje egyik legemlékezetesebb lemezborítóját készíthette el az albumhoz. A Somewhere In Time végül 1986. szeptember 29-én jelent meg – és ez volt az első Maiden-album a sorban, amelyről a banda két frontfigurája gyökeresen mást gondolt.

Harris már az előzetes interjúkban is kifejezetten bátor kísérletként nyilatkozott az anyagról: „Folyamatosan fejlődünk, és ezen a lemezen rengeteg a kórus, sok a fogós dallam. Nehéz pontosan megfogni, mi az eltérés, de nagyon eltér az első lemezeinktől. Akkoriban olyan dalokat tettünk fel az albumokra, amiket már egy ideje játszottunk a koncerteken. Bizonyos tekintetben minden zenekar első néhány albuma best ofnak tekinthető, hiszen az addigi legjobb ötleteikből álló dalokat rejtik: azokat, amelyek már a lemezszerződés előtti időszakban is tökéletesen beváltak élőben. Egy első albumba mindent beleadsz. De ez természetesen nem akadályozza meg, hogy a folytatás is kiváló legyen. Úgy gondolom, ezen a lemezen most nincs töltelék. Minden albumunkra büszke vagyok, de a korábbiakon azért akadnak dalok, amik sikerülhettek volna jobban is. Persze ez azért így sem a világ vége... De mondjuk a Gangland és az Invaders a The Number Of The Beasten, netán a Quest For Fire és a Sun And Steel a Piece Of Mindon nem olyan erősek, mint a többi téma. A Powerslave-en pedig a Flash Of The Blade szólhatott volna jobban. De itt most minden tökéletes, semmit sem sajnálok."

Dickinson ekkoriban persze beállt az egységes marketingkórusba, és nem fejezte ki aggályait az aktuális interjúkban. Évekkel később azonban már nem köntörfalazott, és egyenesen az első korszak számára legkevésbé tetszetős Maiden-albumaként emlegette a Somewhere In Time-ot: „Ha rám bízzák, teljesen másképp szólt volna a lemez. Számomra a Powerslave a természetes csúcsát jelentette mindannak, amit a The Number Of The Beasttel és a Piece Of Minddal elkezdtünk, és nem igazán tudtam, hogyan tudnánk még inkább előrelépni azon az úton. Úgy éreztem, hogy meg kellene csinálnunk a saját Led Zeppelin IV-unkat vagy Physical Graffitinket, hiszen vagy mindent egy szinttel feljebb tornászunk, vagy elkezdünk stagnálni. Természetesen nem akartam akusztikus lemezt készíteni, de mindenképpen szerettem volna, ha a zenekar továbbra is megmarad trenddiktáló bandának ahelyett, hogy sodródnánk az árral. A világ a lábunk előtt hevert, mindenki kíváncsian várta, mivel rukkolunk majd elő, én pedig úgy gondoltam, itt a remek alkalom, hogy valami vakmerő, nagyszabású művel jelentkezzünk. A Somewhere In Time ehhez képest csak egy újabb Maiden-lemez volt a sorban."

És hogy akkor most kinek van igaza? Én őszintén szólva a Somewhere In Time vonatkozásában inkább Harrisszel értek egyet, ugyanis semmilyen szempontból nem érzem ezt a lemezt a korábbi vonal tipikus megismétlésének. Sőt, egyenesen a Maiden egyik legkülönlegesebb, legizgalmasabb albumának tartom a '86-os művet, ahol a zenekar játszi könnyedséggel vezetett elő valami olyat, ami szervesen következett az előzményekből, ebben a formában mégis újszerűen, frissen hatott tőlük. Ebben a gitárszintetizátoros hangszerelési megoldások szerepét sem lehet alábecsülni, mégis az album ezzel is összefüggő különleges, epikus atmoszférája jelenti a fő varázserőt.

E mágia mibenlétét persze nehéz szavakba önteni, hiszen a nyitó, Steve által írt Caught Somewhere In Time védjegyszerű Maiden, ahogy a mézédes gitárharmóniákból kibontakozik a galoppozós-ikergitáros folytatás – és valahogy mégis más. Ha a The Trooper hallatán az ember úgy érzi, mintha egy ló nyergében vágtatna előre, itt valóban olyan képzettársítások jutnak eszedbe, mintha az űrben repülnél. A szám mindenesetre elementáris, húzását tanítani lehetne, és hiába nem volt maradéktalanul elégedett Bruce az irányvonallal, ezt a teljesítménye alapján senki meg nem mondaná, zseniálisan énekel az egész albumon. A csodálatosan felépített Murray / Smith szólókat is csak dicsérni tudom, akárcsak Nicko McBrain összekeverhetetlen témáit. Maiden-esszencia, változatlan tartalommal és formában, a dinamika mégis új korszakot jelöl.

A Smith-féle Wasted Years már kevésbé tipikus a zenekar szempontjából, száz százalékosan jellemzi azonban a gitárost, legyen szó akár a sokat kopírozott szólisztikus kezdőtémáról, akár a bandához képest kifejezetten hardrockos riffekről. Viszont Harrisnek nem véletlenül tetszett meg egyből, ugyanis az első hangtól az utolsóig briliáns dalról beszélünk, amely emellett ráadásul akkora vokálokkal megtámogatott megarefrént rejt, amit lehetetlen levakarni a dobhártyáról. Nem akarok belemagyarázni semmit Dickinson előadásának különösen letaglózó voltába sem, de talán nem véletlen, hogy ennyire magáévá tette ezt a szöveget ekkoriban... A Maiden valaha írt egyik legslágeresebb szerzeménye ez, a szólómenet pedig szintén a kedvenceim közé tartozik a teljes zenekari munkásság tekintetében is. Albumszerkesztési szempontból talán meglepő, de ezután ismét egy Smith-darab következik, ám a melankolikus-melodikus Wasted Yearsszel szemben a Sea Of Madness nemcsak pörgősebb, hanem mondhatni maidenesebb összhatást is nyert, miközben a többiek hozzátették a magukét. Az áradó gitároknak és Bruce cseppet sem tipikus énekdallamainak köszönhetően a számban a lemez víziószerű, hipnotikus hangulata is szinte kézzelfoghatóan testesül meg, a szólóbetét és az abból kibontakozó, leállós középrész pedig ismét tömény libabőr. Csak ismételni tudom magam: valamit irgalmatlanul elkapott itt a zenekar, akárhányszor hallgatom, a hideg ráz tőle, annyira tökéletes.

A Heaven Can Wait újabb Harris-darab, és noha hét és fél perc, tartósan és fix jelleggel tulajdonképpen csak ez a szám kapaszkodott meg innen a koncertrepertoárban állandó jelleggel, a híres mindenkit-a-színpadra-hívunk-óózni-aki-csak-arra-jár mutatvánnyal. Mindez egyébként érthető is, a nóta ugyanis ismét boszorkányosan fogós, és a pattogós tempókat is tökéletesen kapták el benne. A kicsit talán gajdolósan ható refrént sem lehet nem szeretni, a drámai csúcspont azonban mindenképpen az említett óóó-zás, amit olyan gyönyörűen vezetnek fel, majd támogatnak meg az okos hangszereléssel, hogy egyenesen katartikus-himnikus magasságokba emeli a számot. Mai füllel megkockáztatom: lehet, hogy nem is kellett volna már utánarakni még egy verze-refrén kört, de ez már csak kukacoskodás. Így szerettük meg, így tökéletes, így lett klasszikus, főleg, hogy a lezárás ismét gyönyörű, és csak úgy feszül az energiától.

A B-oldalt (...) kezdő The Loneliness Of The Long Distance Runnert Alan Sillitoe kisregénye és a belőle készült 1962-es film ihlette, és újabb gyors Harris-téma, viszont a gyönyörű, megigéző kezdés helyből más színezetet ad neki, és Bruce nagyívű refrénje, illetve a kristálytisztán folyó-áradó gitárfutamok mellett sem lehet szó nélkül elmenni. A kezdőtéma felpörgetett környezetben történő visszahozatala is csodaszép megoldás. Ez itt kétségtelenül a Maiden epikusabb, progosabb oldala, sosem lett belőle koncertfavorit, viszont igazi csemege. Utána pedig tökéletes ütemezéssel érkezik a harmadik Smith-dal, a Stranger In A Strange Land, amely hangulatát tekintve a Wasted Years tesója, ugyanazt a hardrockos megközelítést hozza, mégis kalandozósabb, atmoszférikusabb, sztorimesélősebb jelleget ölt. Nem tudok mást mondani rá, mint arra: cseppet sem tipikus Maiden, mégis tökéletesen passzol a bandához, Smith méltán lehet rá büszke a mai napig. Fogósságáról pedig mindent elmond, hogy a Wasted Years után ez lett a második single a lemezről...

Murray és Harris közös szerzeménye, a Deja-Vu megint magasabb fokozatba kapcsol a szépen kibontott intró után, ez talán a nyitószámhoz áll legközelebb hangulatilag és atmoszféráját tekintve. Szintén nem vált tömegkedvenccé, viszont tipikusan az a fajta dal, amely csak megbúvik a lemezen, mégsem tudná nélküle elképzelni az ember. A verzéket domináló gitármelódiák is óriásiak, és itt – a '90-es évek Blaze-korszakával ellentétben – még az egysoros refrén is olyan, hogy egyből megadod magad. A végére pedig – a zenekari hagyományoknak megfelelően – egy nagyeposzt hagynak a nyolc és fél perces Alexander The Greattel, amely a korábbi albumzárók méltó utódja és egyben szerves folytatása is. Őszintén szólva sosem értettem, miért nem lett olyan élőben is gyakran játszott darab, mint mondjuk a Hallowed Be Thy Name, a Powerslave vagy a Rime Of The Ancient Mariner, mert nálam egy hajszálnyival sem marad el ezektől. Telezsúfolták óriási dallamokkal, hihetetlenül finom hangszerelési megoldásokkal, és olyan tere van az egésznek, amihez foghatót ekkoriban tényleg senki nem volt képes produkálni a színtéren a Maidenen kívül. De azóta is csak nagyon kevesen, ha egyáltalán...

Az album sikere természetesen óriásinak bizonyult: Nagy-Britanniában a harmadik helyen kezdtek vele, az Egyesült Államokban pedig egész karrierjük addigi legjobb eredményével a tizenegyedik pozícióig jutottak a Billboard Top 200-on (ez aztán további húsz éven át, egészen a 2006-os A Matter Of Life And Death kilencedik helyezéséig a rekordjuknak is számított). Jól futott a két single is, a Wasted Years a tizennyolcadik, a Stranger In A Strange Land a huszonkettedik helyig jutott a brit listákon. A Maiden igazi nagysága azonban – mint mindig – ezúttal is a koncertfronton mutatkozott meg. A Somewhere On Tour névre keresztelt kör kicsivel a lemez megjelenése előtt startolt el a Vasfüggöny keleti felén: a Powerslave-turnés buli után 1986. szeptember 17-én Budapesten, az MTK Stadionban is ismét fellépett a csapat és előzenekara, a Waysted. Ezután egészen az év végéig járták Európát, majd 1987 januárjától Észak-Amerika következett a W.A.S.P. vendégeskedése mellett, hogy aztán a sorozat a Távol-Keleten érjen véget az év derekán, több mint százötvenegy fellépés után. Ez a kör tehát annyival igazából nem sikerült rövidebbre, mint a száznyolcvanhét koncertből álló, a bandát minden szempontból elcsigázó World Slavery Tour...

A Somewhere On Tour természetesen az Iron Maiden addigi legnagyobb szabású körútja volt hatalmas, monumentális látványosságokkal, és karrierjük addigi legnagyobb sikerű turnéja is lett. Nem férhetett hozzá kétség, hogy az Iron Maiden a világ egyik leghatalmasabb zenekara az egész földkerekség legnépesebb és legfanatikusabb rajongótáborával: lehet, hogy például az ekkortájt a Slippery When Wet albummal a rockvilág csúcsára került Bon Jovi a többszörösét adta el annak a lemezmennyiségnek, amit Harrisék, de a merchandise-termékek értékesítése vagy a koncertek látogatottsága terén még ők is legfeljebb fej-fej mellett haladtak a Maidennel. Akiket persze különösebben lemezeladásilag sem kellett félteni: az album mindössze másfél hónap alatt bearanyozódott az Egyesült Államokban, majd később a platina fokozatot is megszerezte. Ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy több, egymástól független forrás, illetve zenekari nyilatkozat szerint is a mai napig a Somewhere In Time számít a banda legnagyobb példányszámban elkelt lemezének a tengerentúlon, és eladásai után valójában dupla platinát kellett volna kapniuk az Államokban. Világviszonylatban összesen nagyjából 5 millió példány talált gazdára az anyagból, tehát globális léptékekben is a zenekar legsikeresebb kiadványai közé tartozik.

Siker ide, siker oda, a lemez elkészítése közben keletkezett nézeteltérések – konkrétan Dickinson szerzői mellőzése – a turné végére egyre inkább megérlelték Bruce-ban, hogy valóban itt lenne valami bátrabb, formabontóbb vállalkozás ideje. Az 1988-as Seventh Son Of A Seventh Sonon bizonyos szempontból a Somewhere In Time zenei törekvései teljesedtek ki (gitárszintik helyett immáron igazi billentyűs megoldásokkal), de az énekes ezzel sem bizonyult maradéktalanul elégedettnek, és ekkor már Adrian Smith is kezdte túl szűknek érezni a Maiden kereteit. A folytatást ismerjük: utóbbi a lemez turnéi után távozott a bandából, Bruce pedig ugyan még húzta pár évig Harris oldalán, de nézeteltéréseik egyre kezelhetetlenebbé váltak, és 1993-ban végül ő is kilépett. Ma már persze megint mindketten a Maidenben nyomják, és ez így is van rendjén, de akkoriban eléggé véglegesnek tűnt mindkét döntés.

Ami a Somewhere In Time-ot illeti, nem tagadom, hogy hozzám személy szerint ez az album és a folytatásnak is tekinthető Seventh Son áll a legközelebb a banda diszkográfiájából. Lehet, hogy nem a '86-os lemez a legtipikusabb Maiden-mű, de éppen ezért tud mai füllel is olyannyira izgalmasan hatni. Bruce-szal ellentétben én úgy látom, a zenekar nagyon is okosan tágította itt a saját határait, és ha a '88-as albumot már csak a Somewhere kiterjesztésének tekintjük, tulajdonképpen azt is meg lehet kockáztatni: a klasszikus korszakban voltaképpen itt mutattak utoljára valami igazán újat magukból. Ezekkel a dalokkal egyszerűen nem lehet vitatkozni, még harminc hosszú év távlatából sem.

Steve Harris és szólózenekara, a British Lion november 20-án Budapesten koncertezik. További részletek itt.