Shock!

Ha van zenekar, amelyről elmondható, hogy szép lassan valóban önmaga karikatúrájába fordult át, a Manowar sajnos kétségkívül ilyen. Amellett, hogy első négy albumuk a tradicionális heavy metal közmegegyezéses klasszikusa, a legelvakultabb fanatikusokon kívül talán senki sem vitatkozna azzal az állítással, hogy lassan negyed évszázada nem csináltak semmi olyat, ami akár csak egy lapon lehetne említhető a fénykorban leszállított cuccokkal. A jó dalok helyét szép lassan átvette a mű-heroikus, nagy ívű blöff meg a túltolt trv-ság, én pedig manapság már azzal is elégedett lennék, ha a mégsemannyirabúcsúturné kapcsán kiadott EP-n legalább a Warriors Of The World színvonalát tudták volna hozni. Azét a lemezét, amit egyébként 2002-ben igen komoly csalódásként éltem meg. Gyorsan hozzá is teszem, nem sikerült. Mindez azonban mit sem számít, az 1999-es Hell On Stage-dzsel bezárólag ugyanis mindent imádok tőlük, így a legutóbbi, igencsak kiábrándítóra sikeredett brnói randevúnk után is kaptak még egy esélyt tőlem.

A turné előtt nyilván nem jött jól, hogy Karl Logant egy igen kínos, gyermekpornográfiával kapcsolatos bűncselekmény miatt lekapcsolták, de egy ügyes húzással akár még előnyt is kovácsolhattak volna mindebből. Nyilván Ross The Boss visszahívására gondolok, akin valószínűleg nem múlt volna a dolog, helyette azonban leigazolták egy tribute zenekarból a Logan-lookalike E.V. Martelt, aki ugyan rendben megoldja a feladatát, ellenben nem több szimpla pótléknál. A felállás így nagyjából fél Manowarként aposztrofálható, két feledhető kísérőzenésszel kiegészítve, mert ugyan Anders Johansson a maga Malmsteen/Hammerfall/satöbbi múltjával papíron jó választásnak tűnt, valójában azonban messze nem volt az, sőt.

Fentiek nem zavarják azonban túlságosan a manowarrior-publikumot, hiszen Oroszországban és Németországban is igen komoly nézőszámok előtt folyik a turné, és természetesen a berlini Velodromban is közel teltház fogadta őket. Mivel a turné a múltkori körhöz hasonlóan grandiózus színpadi díszlettel fut, előzenekart most sem hoztak, így az első attrakció az volt, amikor a meghirdetett kezdési időpont után negyed órával a világ legjobb basszusgitárosa egy rövid kisfilmben reklámozta a turnét finanszírozó céget (aki nem kattintott a honlapjukra, remélem, az igaz heavy metal ellenségeként elhagyta a termet). Ezt követően újabb húsz perc várakozás következett, majd végre felcsendült az új EP intrója, amelynek hangjaira először tíz pajzsos-kardos viking harcos masírozott be a színpadra épített díszlet felső szintjére, majd végre a zenekar is megérkezett, méghozzá a Manowar dallal. Innentől kezdve pedig a szűk kétórás koncert végéig nagyjából ugyanaz volt a forgatókönyv: Eric Adams a csillagokat is leénekelte az égről, Joey hozta a klasszikus pózokat és basszus-soundot, Martel a szólókat leszámítva Joey által meglehetősen elnyomva nem csinált nagyjából semmit, Johansson meg küzdött a dobok mögött, mint disznó a jégen.

A Manowar zenéje sosem igényelt különösebb techinkai képzettséget, viszont ezekhez a dalokhoz elengedhetetlen, hogy keményen és pontosan tegyék oda ezeket az egyszerű témákat. Nem kell sokat játszani, de meg kell ütni a dobot rendesen, ezért is tudott szegény Scott Columbusszal olyan jól működni a zenekar. Johansson játékához hasonlóan stenktelen, sótlan maszatolást viszont rég hallottam profi produkcióban, ráadásul sokszor a tempót sem sikerült eltalálnia, aminek köszöngetően a harmadiknak elővezetett Brothers Of Metal Pt. 1. például olyan lassú volt, hogy csak fogtam a fejem. A Johansson-mélyrepülés a soron következő Thor (The Powerhead)-del is folytatódott, amit nem sikerült a zenekar többi tagjával együtt abbahagynia, és ugyan teljesítménye később azért valamit javult, így is ő volt a gyenge pont.

Nem bizonyult makulátlannak tehát az összkép, viszont így is remek hangulat alakult ki, mert egyrészt a maximálisan fanatikus rajongók a dalok minden egyes sorát énekelték, másrészt pedig az idén már 65. életévét betöltő Eric Adams tényleg hibátlan produkciót adott elő. Itt bizony se csúszkálás, se hamisság, se spórolás nem volt, a fickó lemezminőségben énekelte végig az egész bulit, zsebre téve a teljes mezőnyt ripperestől, halfordostól, riverástól. Bámulatos volt, amit művelt, gesztusaiból és grimaszaiból – és ugyan természetesen letagadná, de Joey-éiból is – pedig egyértelműen lejött, hogy a hangzatos és kínosan true dumákat ők maguk sem gondolják egészen komolyan. Ettől még persze a koncert minden szokásos Manowar-klisét felvonultatott a hatalmas pózokba merevedéstől egy dobozos sör látványos elpusztításán át Joey mára elengedhetetlenné vált beszédéig. Csöcsök viszont ezúttal nem voltak a kivetítőn (úgy látszik, a közönség is öregszik), bár Joey azért bemutatta párszor odafönt, hogy egyik-másik manowarriorinával mit fog csinálni a buli után.

A cirkuszt tehát megkapta a nép, és persze nagykanállal falták is, közben meg sorjáztak a régi klasszikusok (Blood Of My Enemies, Swords In The Wind, Fighting The World, Power Of Thy Sword, Kings Of Metal), meg a 2000 utáni éra közönségkedvencei (Hand Of Doom, House Of Death, Sons Of Odin, Warriors Of The World United), míg kábé száz perc után le nem vonultak. A ráadást aztán Joey magánszáma nyitotta, amelyben hosszan ecsetelte a német rajongók lojalitását, a végén pedig mindezt egy saját költésű, német és angol strófákat is tartalmazó versikével köszönte meg. Aztán jött még a Hail And Kill meg a Black Wind, Fire And Steel, és vége is lett a bulinak.

Annak ellenére, hogy messze nem volt tökéletes az előadás, minden hiányossága ellenére is végig remekül szórakoztam. Az persze más kérdés, lehet-e teljes egy Manowar-koncert Sign Of the Hammer, Heart Of Steel, Kill With Power, Blood Of The Kings, Battle Hymn és Death Tone nélkül, pláne, ha búcsúturnéról van szó. A kérdés nyilván költői...

Berlini képek híján a fenti hivatalos zenekari fotók az aktuális európai turné egyéb állomásain készültek.