Shock!

Brno felé tartva az autópályán azon gondolkodtam, vajon mivel tölti üres hétköznapjait mostanában Joey DeMaio. Mert bár a Manowar az elmúlt években hivatalosan nem tartott szünetet, feloszlásáról pedig természetesen szó sem lehet, egyértelmű, hogy finoman szólva sem pörgették túl magukat. Néha ugyan újravették valamelyik klasszikus anyagukat (hogy az ilyesminek van-e értelme, azt inkább hagyjuk), esetenként koncerteztek is, de új nagylemezzel például 2012 óta nem jelentkeztek, és az olyan gigaturnék sem jellemzik mostanában a bandát, amilyenek tizenöt-húsz évvel még simán megszokottak voltak a Manowartól. Mindezeket figyelembe véve nem volt túl sok agyalnivaló azon, hogy kihasználjam a 2016 januárjában kínálkozó lehetőséget, és valamelyik környező országban oly sok év után újra megnézzem őket. Még akkor is, ha az utolsó olyan korongjuk, amit igazán szeretek, csaknem két évtizede, 1996-ban jelent meg.

Egy-egy buli előtt a legritkább esetben nézem csak meg a várható setlistet, azonban ebből a koncertből okulva, a jövőben lehet, hogy változtatok ezen szokásomon, legalább akkor, ha külföldre kívánok utazni egy-egy zenekar kedvéért. Elöljáróban ugyanis teljesen más jellegű bulit vártam, mint amilyet végül az amerikai négyestől kaptam: az általam korábban látott Manowar-koncertek ugyanis egytől-egyig mind „an evening with"-típusú, a csapat egész diszkográfiáját átölelő, minimum két-két és fél órás események voltak. Mivel a metal legigazabb harcosai elég rég jártak errefelé utoljára, ráadásul előzenekart sem hoztak, minden jel arra mutatott, hogy ezúttal sem lesz másképp. Sajnos azonban végül a koncert hosszát ás az elhangzott dalokat tekintve is hatalmas csalódást okoztak.

Persze ízlés kérdése, hogy az egyszeri rajongó mennyire elégedett egy olyan setlisttel, amelyben az első négy, vitán felül a műfaj alapklasszikusának számító lemezt mindösszesen az egy szem Manowar című dal képviseli, ellenben az utolsó három korong adja ki a lista kétharmadát, de az, hogy a nettó játékidő épp csak verte a 60 percet, mindenképpen csalódást keltő. Maga a műsor persze hosszabb volt ennél, de ha figyelembe vesszük, hogy az összesen 90 percben volt vagy három in- és outró, egy basszus-szóló, Heart Of Steel-alaptémával bevezetett gitárszóló (háttérben az elhunyt harcostársak előtt tisztelgő, Fallen Brothers címet kapott vetítéssel), felvételről elhangzó, elköszönő Lament Of The Kings és a ráadás első tételeként feltüntetett, negyedórás Joey-monológ, akkor talán még az az általam fentebb említett egy órányi tiszta játékidő sem biztos, hogy megvan. És bár általában nyavalygunk, ha egy zenekar vagy annak frontembere sokat pofázik koncerteken, az is meglehetősen furcsa volt, hogy az első mondat, amit a Manowar tagsága hozzánk intézett, a Hail And Kill végén benyomott „Thank you, good night!" volt.

Így pedig hiába játszottak feszesen és húzósan, hiába énekelt tényleg megdöbbentően jól Eric Adams, és hiába a rendkívül impozáns, hatalmas színpad nyolc kivetítővel és lángoszlopokkal, összességében a mai napig keserű a szám íze, ha erre az estére gondolok. Annak ellenére, hogy Joey negyed órában regélte el, mennyire fontosak a Manowarnak a rajongói és persze a heavy metal, én úgy éreztem magam, mintha némi mézesmadzag után az arcomba vágták volna, hogy bocs, de a pásztoróra mégis elmarad. Mert amikor a ráadás első tételeként elhangzott Joey-észosztás után elnyomták a Warriors Of The Worldöt, majd jött a Black Wind, Fire And Steel, kezdtem reménykedni, hogy végre jönnek a klasszikusok. Mivel azonban Mr. DeMaio hatalmas és heroikus pózok (kizártnak tartom amúgy, hogy mindezt halálosan komolyan gondolnák...) közepette szép lassan valamennyi húrt letépkedte a hangszeréről, már tudtam, hogy ennek a Manowar-koncertnek bizony annak ellenére vége, hogy még tíz óra sincs.

Szóval, bár a zenekar tényleg remekül muzsikált, számomra hatalmas csalódást okoztak. Az pedig, hogy a koncertet az első sorban végig félmeztelenül végignyomó két kiscsajt sem rángatták fel a színpadra, végképp kimeríti a pózerség fogalmát. Leave the hall!

Fotó: Manowar