Shock!

Egy vitatható sikerű Volt fesztiválos jelenést leszámítva tizenkét éve nem adott önálló koncertet nálunk Brian Hugh Warner, és sokan gondoltuk úgy, hogy ez még akkor is eseményszámba megy, ha nevezett korántsem éli már legszebb napjait, egyre kiszámíthatóbban lapos lemezeivel és élő teljesítményével az utóbbi évtizedben leginkább csak egyre fakuló fénymásolatokat állít elő önmagáról. A gépezet azonban működik, valamikor mostanában végre tényleg megjelenik (?) majd a Heaven Upside Downra (át)keresztelt új album is, amelyet meglepő módon beelőz a hasonló nevet viselő turné, amelynek első állomása volt ez a budapesti, teltházas (!) esemény.

Kezdetként essünk is túl mindjárt a koncert legkomolyabb súlyú pillanatán, hiszen bármennyire is szeretnék, nem lehet erről az estéről Chester Bennington nevének említése nélkül írni. Már csak azért sem akarnék ebben a témában különösebben megmártózni, mert a közvetlenül a főhős színpadra lépése előtti percekben az internetet elborító halálhír okozta elemi sokknak és döbbenetnek semmi köze ahhoz, amit Marilyn Manson ma képvisel. Sokaknál tehát földre meredő tekintettel kezdődött és úgy is végződött ez a fellépés, az outróként funkcionáló In The End pedig sajnos lazán zárójelbe tehette a köztes másfél óra minden drámaiságát, ami végső soron azért aligha írható a hajdani Antikrisztus Szupersztár számlájára – minden más viszont igen. A sokk-királynak már régen nem maradt semmi sokkoló a kincstárában, ez tiszta sor: aki ide is azért jött, hogy a húsz évvel ezelőtti Mansont lássa viszont, az egyszerűen eltévedt az időgéppel. Arra viszont még ilyen előzmények után is okkal számíthattunk, hogy az előadás (hiszen esetükben mindig is inkább erről volt szó) különösebb nyűg nélkül elfér majd a komótos középszer kategóriájában.

Hogy nem így lett, arról egyszemélyben a névadó frontember tehetett, hiszen legújabb kori kísérő zenekara úgy húzta alá a talpalávalót, ahogy kellett, a kétgitáros felállás pedig eleve sokat dobott a dalok megszólalásán. Ezen felül azonban aktuális dalszerző partnere, Tyler Bates éppolyan biodíszlet volt a színpadon, mint a többi hangszeres, még az ősmaradvány Twiggy Ramirez is zömmel csak a homályban bújt meg, ellentétben egy szép nagy fotellel, aminek helyet csináltak a színpad közepén, hogy emberünk párszor szépen meghódíthassa azt a helyet, ami amúgy is a legjobban áll neki mostanság. Valahol döbbenetes volt látni ugyanis, hogy hősünk az ötödik iksz környékén minden értelemben mennyire elfogyott, és mennyire nem emlékeztet semmilyen tekintetben sem egykori önmagára. Mondhatnám, hogy karikatúra, sőt paródia, önmaga elé tartott görbe tükör elé tartott görbe tükör, de ez csak annyiban lenne igaz, hogy az 1996-os Manson konkrétan pofán röhögte volna ezt, a Budapest Park színpadára vergődött, szánalmas figurát. Lehet persze okokat keresni a leszereplésre, de aki megnézi az utóbbi évek koncertfelvételeit, láthatja, hogy nyílegyenes lejtmenetről van szó, nem pedig egyszeri megbicsaklásról.

Maga a setlist is egyszerre volt közönségetető és érthetetlen, az utóbbi évtized kevéssé meghatározó termését nagyjából elfelejtették, ellenben az eleve soványka, tizennégy dalos szettben három nótát is eljátszottak a majd valamikor megjelenő új lemezről, ami azért merőben szokatlan húzás. Ezekről a dalokról amúgy annyit lehet elmondani, hogy egyértelműen a Bates/Manson műhely termékei, tehát nagyjából ugyanaz igaz rájuk, ami a The Pale Emperor dalaira is igaz volt – végeredményben komoly fájdalmat nem okoznak, de nyugodtan élnénk tovább nélkülük. A fennmaradó időben viszont legalább olyan tételek voltak terítéken, amit a felsőbb hatalmak is fesztiválszínpadra szántak, hiszen az elmaradhatatlan Sweet Dreams-, The Beautiful People-típusú schlágerek mellett olyan bulihimnuszokkal kínáltak meg, mint a This Is the New Shit és a mOBSCENE mindjárt a nyitó blokkban, illetve olyan csemegékkel, mint a Tourniquet és a Coma White a ráadásban. Mindezek a címek pedig még akkor is hívószavak lettek volna számomra, ha előre tudom, hogy a teljes koncert nettó műsorideje mindössze egy óra környékén billeg, és az előzetesen kiszabott 90 perc is csak a tetemesre elnyújtott szüneteknek, a teljesen felesleges, közhelyhalmozó szövegelésnek és némi bárgyú „hangszeres kísérletezésnek" (például a gitárhúrok ütemes dobverővel ütögetése, gitárszóló) köszönhetően jön ki végül.

A fő gondot azonban mégiscsak az jelentette, hogy Mr. Manson olyan gyalázatos teljesítményt nyújtott, amire nem létezik mentség. Az egy dolog, hogy végtelenül enervált, belassult mozgással poroszkált a deszkákon (és tűnt el rendszeresen, kellemetlenül hosszú időkre a backstage-ben), de aznap este gyakorlatilag egyetlen tiszta hang sem hagyta el a torkát, az a fuldokló károgás pedig, amivel ének helyett próbálkozott, legfeljebb akkor lett volna minimálisan elegendő, ha legalább azt bírja levegővel. Ehelyett viszont több alkalommal is azt kellett látnunk, hogy a szája elé tett mikrofonba éppen inaszakadtából üvölt bele a főhős, de a torkából egy fia hang sem jön már elő. Szabályosan én éreztem kínosan magam, hogy Marilyn a turné első koncertjén ezt az eleve kényelmesre vett tempót sem tudja tartani, és így a feszesen odapakolt zene dacára is kiveszett minden lendület az előadásból. A kellemesen hatásosan komponált fények kereszttüzében különösebb színpadi akció sem akadt pedig, leszámítva az elmaradhatatlan gólyalábas performanszot, amin viszont aligha hökkent meg senki, ezt a kártyát hősünk nagyjából húsz éve rendszeresen kijátssza.

Amit ezen kívül a frontember művelt, még a legkevésbé akkor volt kínos, amikor az újkori, végsőkig kiábrándult arisztokrata figurájával próbálkozott, amikor azonban a régi Mansont próbálta megidézni (nyúzott tekintetű zenésztársak abuzálása, vásári polgárpukkasztás egy piros bugyi társaságában, színpadon fetrengés), leginkább csak végtelenül szánalmasnak hatott. Megítélés kérdése, hogy mindez mennyire volt kiábrándító (számomra olykor konkrétan vállalhatatlannak hatott), a közönség zöme azonban jól láthatóan eldöntötte magában, hogy márpedig igenis jól fogja érezni magát tizenöt-húsz évvel ezelőtti kedvence, rég várt vendége társaságában, és ez minden ellentétes irányú próbálkozás dacára hangulatilag egyértelműen megmentette az estét. Minden dicséretet megérdemel tehát a legkínosabb pillanatokon is táncos lábbal átlendülő sokaság, akik közül néhányan már hajnalban ott ültek a Park kapujában, és most az első sorokból üvölthették A Leggyönyörűbb Ember képébe, hogy „stand up and admit that tomorrow's never coming". Mert valóban nem volt ez más, mint egy kevésbé sikeresen elsült bazári tragikomédia, egy valódi tragédia árnyékában, ahol az egyik hajdani hősöm – előttem legalábbis – végleg leszerepelt.

Better of two evils – ahogy a felemás kontaktlencsét viselő kaméleon annak idején megmondta.

Fotó: Bende Csaba