Shock!

Igazán nem mondhatom, hogy minden követ megmozgatva törtem volna magam azért, hogy az egyetlen és igaz Mayhem De Mysteriis Dom Sathanas Alive fantázianevű turnéját nyakon csíphessem, pedig Csihar Attiláék immár két esztendeje (!) járják a világ színpadait ezzel a produkcióval. A beszámolók alapján legfeljebb csak egy fülfájdítóan kellemetlen élményről maradtam le amiatt, hogy egyéb elfoglaltságok távol tartottak a tavaszi düreres bulitól, amúgy pedig a Klasszikushock-cikkben és a tavalyi DVD kapcsán többé-kevésbé ki is veséztem mindazon ellenérzéseimet, amelyek miatt éppenséggel nem ölt volna meg a hiányérzet, ha nem randevúzunk ebben a körben. A Mayhem azonban nem volt rest, az év végére meghirdettek még egy utolsó (?) európai kanyart, benne egy pozsonyi koncerttel, amire egyszerűen nem volt szívem nemet mondani. Lett is belőle szerelem.

A leghírhedtebb norvég-magyar koprodukció keltette Hysteriis (kösz, Béla!) semmiképpen sem olyasmi, amit nyári fesztiválokon fogyasztanék szívesen, így akkor képest, hogy a (jelenleg éppen) ötfős társulat hányszor megfordult már nálunk, gyanúsan kevésszer randevúztunk eddig egymással. Először bő tizenhárom (!!!) éve a csodás Mega Pubban, még Maniackel és Blasphemerrel, hatalmas elvárások mentén, némileg csalódást keltő eredménnyel. Nyolc év kihagyás következett ezután, majd jött az a bizonyos Yuk-béli hangverseny, amit már csak azért sem neveznék fellépésnek, mert ahhoz látni és hallani is többet kellett volna a színpadi eseményekből. Legendás akció volt ez egy legendás bandától, amelynek utóhatásait úgy tudnám szemléletessé tenni, mint amit akkor érzel, ha egy órán keresztül flexelsz füldugó nélkül egy pocsék akusztikájú pincében. Mondhatjuk, hogy az élményt már megkaptam tehát kiváló barátainktól, egyvalami hiányzott csupán a teljességhez: hogy végre zenélni is halljam őket.

De előbb még persze túl kell esni az előzenekarok produkcióin, akik közül jómagam az állandó turnétárs (Pesten is ők léptek volna fel, de ott last minute meglepetésként a Sear Bliss ugrott be helyettük), a Dragged Into Sunlight műsorának második felére értem a terembe. Hogy is mondjam? Sokan voltunk, a levegő pedig kevés, de távolról sem ez bizonyult az egész dologban a legkellemetlenebbnek. A banda az Egyesült Királyságból származik, és valamiért Attiláék tartósan beléjük szerettek az utóbbi időben, aminél számos érdemesebb románcot láttam már életemben. Egy gigászi gyertyatartó mögött (misztikus!), a közönségnek háttal állva (mizantrópia!) játszottak az ötök valami egészen feldolgozhatatlan black/death/ipari hatású masszát. Egyetlen boldog ember azért egészen biztosan volt a teremben, a dobos személyében, akinek a cájgja meglepő módon helyes irányba állt, és aki külön kérésre minden este tűzifává apríthat egy komplett dobszerelést. Egy szó, mint száz: b.o.r.z.a.s.z.t.ó. volt, és nem a jó értelemben.

Az addig hallottak alapján nem volt tehát sok támpontunk azzal kapcsolatban, hogy a Mayhem esetében mire számíthatunk, annak ellenére, hogy személyes élmény vagy hanghordozós ismerkedés eredményeként a műsor sarokpontjait előzetesen már jól ismerhettük. Kijönnek majd, eljátsszák az eredeti dalsorrendben, teljes egészében a De Mysteriis... egy olyan remixét, amelyet csak a kiállásoknál tudunk majd egyértelműen beazonosítani, két gitárral, Csihar Attila dervis vendégjátékával. Szárnypróbálgató, amatőr dobosként volt bennem bizonyos fokú félelem, hogy Hellhammer szerelését megpillantva becsusszan valami barna, de ezt szerencsésen megúsztuk, hogy aztán az aggodalom helyét a szégyentelen gyönyör vegye át. Bár a második sorban álltam, a dobosisten arcát – ha jól számoltam – mindössze három alkalommal pillanthattam meg, és ebben már a be- és az elköszönés is benne volt. Az általa használt hibrid szett megszólalása viszont a legszebb reményeimet is felülírta, amennyiben a puskaropogásszerű tamjátékot, plusz a mindenkor bőséggel és ízléssel adagolt cineket tekintjük etalonnak.

A többi zenész felsorakozott szépen a fronton, súlyos kámzsák árnyékában mindannyian, Teloch gitáros ezen felül egy csinos kis corpsepaintet is magára kanyarított az autentikus megjelenés jegyében. A Csihar Attilával fellépő újkori Mayhem esetében egyértelműen a zenei káosz tudatos megidézéséről szól a mese, de most végre azt is megtapasztalhattuk, hogy ebben a káoszban igenis van rendszer, ha a hangosítás ennek megélésére módot ad. Szerencsére most utóbbiról volt szó, és persze nem a Hangmérnök Biblia tízpontos skáláján helyezem el a soundot, amikor azt mondom, hogy gyönyörű volt – engem legalábbis teljes mértékben kielégített.

Attila „játékszere" mindössze egy koponya és két gyertya volt a színpadon, és hiába ismerjük ki lassan minden egyes mozdulatát, szuggesztivitásban kevesen említhetők vele egy lapon. Ha objektív akarok lenni, énekből lehetett volna egy kicsit több, dobból pedig kevesebb, netán a crowdsurfingtől is eltekinthettek volna egyesek, ez összességében egy olyan este volt, ami teljes mértékben helyre tette a szememben a The True Mayhem néven ismert jelenséget.
A nagyszerűen sikerült Zatokrev-koncertet követően a jó kedvemet ezen a napon még Trey Azagthothék amatőr bénázása sem ronthatta tehát el, az underground a hősidőket idéző arcát mutatta felém az elmúlt héten. Köszönöm szépen.

Fotók: Biały Fotografia (a varsói koncertről)