Shock!

Döbbenetes sűrű programon rágtam magam végig az elmúlt cirka két hétben, ráadásul szinte minden második koncert után bólintottam, hogy ez igen, az év bulija, mi jöhet még? Ha akkor valaki azt mondja, hogy az idei év legjobbjának (eddig sanszos) a Meshuggah-t fogom mondani, önként vonultam volna be vele kényszerzubbonyban a puhafalúba. És mégis.

Esély nem volt rá, hogy idén eljussanak hozzánk, pont két nappal a koncert előtt nézegettem a turnédátumaikat, hogy már megint csak a környéket boldogítják, minket kevésbé, pedig akarom őket látni - aztán épp Robert Plant koncerten voltam, mikor jött egy ismerős, hogy másnap este koncert. Júliusban áprilisi tréfa már elég necces, a hír bombabiztos volt, így nem volt kérdés, hogy a következő este hol fog érni. És itt jött a nagy dilemma, hogy vajon manapság mennyire elég egy ilyen esemény bereklámozásához szűk egy nap, gyakorlatilag szinte csak a neten és szájról-szájra terjesztve a Nagy Eseményt, mint a népmesékben. A népmesék jól szoktak végződni, a legkisebb királyfi legyőzi a gonosz hétfejűt, jelen esetben a svéd acél- és gépgyár szakavatott munkásai elfogyasztottak minket vacsorára két pillanat alatt. (Nem kevés köszönet mindezért a Bprnr-os srácoknak hogy mindezt ilyen hipergyorsan és zökkenőmentesen le tudták szervezni, illetve a Meshuggah tagok példaértékű hozzáállását is csak respektálni lehet.)

Node. Előttük melegített a Watch My Dying, akik új dobossal játszottak (legalábbis én koncert előtt pár órával szembesültem a hírrel, hogy ezentúl Garcia Dávid szolgáltatja a ritmusokat), akiknek nyilván egy mákszemet nem lehetett volna feltolni a fenekükbe, de azért becsülettel helytálltak. Az éneklős részre ugyan még mindig azt mondom, hogy sürgősen el kellene felejteni, viszont néhány „slágeresebb” nótájukra szemlátomást beindult a közönség nagyobb része is, a záró Carbonnal pedig szinte hejjegetésre bírták a híveiket.

Népek sörözni ki, én oldalt fel a padra, nagyobb biztonságban mint az A38-on múltkor, aztán vártam és lestem, hogy csak jönnek és jönnek az emberek, a falak pedig nem tágultak. Nem emlékszem, hogy láttam volna ennyi embert a Kultiban, jóformán kifolytak a folyosóra az érdeklődők – teljes teltház, és sokan már jegyhez sem jutottak.

Aztán egyszerűen felsétált a színpadra a Meshuggah, és a Soul Burnnel kezdődően cakkosra masszírozta agysejtjeinket. A Kulti férfizsebkendőnyi méretű színpadát secperc alatt beterítették (ahogy azt már sokszor láttuk): Marten és Dick bokáig hajlongva seperték hajukkal a padlót, Fredrik is beszállt olykor e játékba, noha csak módjával. Jens Kidman cérnavékony testét megfeszítve, az üvöltő dervis archeotípusát megszemélyesítve gesztikulált, illetve bólogatott valami kibogozhatatlan poliritmikus ütemben fel-le, illetve jobbra-balra, néha felemelte a két karját, hogy ijesztőbb legyen, Tomas pedig... egészen biztos, hogy egy alibi bábu ült a helyén, közben meg a Drumkit From Hell szólt harddiskről.

Lehet erre a zenére sokfélét mondani (bár sokan megkérdőjelezik a „zene” mivoltát náluk): rút, agresszív, dühös, kibogozhatatlan, van akinek egysíkú, de az egészen biztos, hogy szinte tapintható volt az az energiafolyam, ami ide-oda pattogott a zenészek és az izzó (a végére inkább csöpögő) masszaként hömpölygő tömeg között. Ritkán látni ekkora mértékű önfeledt őrületet, amikor a nézők konkrétan egy emberként kántálják a (rövidebb) dalcímeket.

És igen, hatalmas élmény volt számomra 1-2 méterről nézni Fredriket gitározni, illetve Tomast dobolni, nem titok, hogy ikonként tekintek rá hosszú évek óta, káprázatos amit ez a srác kitalál/eldobol. Valahogy olyan érzésem támadt, hogy a Meshuggah zenéjében ott figyel a Yin és Yang: az örök ellentét, ami mégis megfoghatatlanul szoros egységben forr össze. Ha képekkel kellene illusztrálni, mindenképpen David Lynchet társítanám hozzájuk, érteni egyiket sem lehet, de szeretni nagyon.

Vissza a patetikusságból: szűk egy órát kaptunk, ráadás nélkül (az a hajón sem volt, nem is tudom szükséges-e egyáltalán ráadást játszaniuk úgy egyáltalán), a közönség még jó pár percig kántált pedig, aztán mikor kezdték darabjaira szedni a dobcuccot, szép lassan rádöbbent mindenki, hogy tényleg vége. (Egyébként a Future Breed Machine-ben az ”e-e-e-e e-e-e-e”-szerű nyekkegést Fredrik ezzel a kütyüvel csinálja. http://33.hemsida.net)

Nem hiszem, hogy ezt a koncertet érdemes túl sok szóval kivesézni, annyira tömbszerűen egyben volt az egész, mintha tripla dózis adrenalinlöketet kapott volna a vénájába mindenki egy másodperc alatt. A Meshuggah után arcpirítóan siralmasnak tűnik bármilyen halálblekkmetál próbálkozás, mint ahogy szegény Sanatorium kondásmetaljától is csak röhögetnékünk támadt, így én jobbra el, és még az utolsó buszt is elértem hazafelé.