Shock!

A Rainbow-túrát már lefixáltuk nyárra, sőt, talán már túl is voltuk rajta, amikor arra lettem figyelmes, hogy Michael Schenker legújabb, utóbbi évei talán legnagyobb szabású projektje is mocorogni fog Európában az ősszel. Angol, holland, német és spanyol dátumok bukkantak fel egy flyeren, és mivel Misi bátyánk legalább annyira bakancslistás előadó volt számomra, mint Ritchie Blackmore, elkezdtem agyalni, mit is lehetne tenni annak érdekében, hogy elcsíphessem. Mivel Anglia az időjárás és az ingerküszöb feletti árszínvonal miatt egy darabig nem jön szóba szabadidős tevékenységre, Dél-Európára vetettem vigyázó szemeim. A spanyol lehetőségek közül egyedül Barcelona az, amelyik Pestről direktben megközelíthető volt, Pamplona és Santander mindenképpen országon belüli utazást igényeltek volna, felmerült tehát bennem, hogy egy komolyabb, egyhetes ott-tartózkodással akár mindhárom helyszín is abszolválható lenne. Végül is sok kavarás és szervezkedés után maradt a katalán főváros, ahol némi lazulás mellett még egy Harem Scarem-koncert is belefért, ami bőven kárpótolta a másik két bulit, és még a szabikkal is viszonylag jól kijöttem (ami évvége felé mindig necces kérdés, ha valaki sokat fesztiválozik nyáron).

Érdemes kicsit elidőzni a Michael Schenker Fest elnevezésnél. Ez a formáció mindenképpen különválasztandó a Temple Of Rocktól, ahol régi haverjaival, a Francis Buchholz / Herman Rarebell ritmusszekcióval zenél barátunk, de tulajdonképpen a Michael Schenker Grouppal sem azonos, hiszen utóbbi talán már nem is létezik ezen a néven, de legalábbis tuti jegelték. Az MSG esetében ugye a '90-es évektől folyamatosan jöttek a már nem klasszikus, de nagyon is jó, némileg modernebb hangvételű sorlemezek, zenészileg kissé átjáróház-jelleggel. Aztán jó tíz éve előkerült a klasszik korszak énekese, Gary Barden, és talán ez az egymásra találás meg valamiféle korral járó visszatekintős, múlttal szembenézős, kibékülős-összegzős löket révén Schenker zeneileg is visszakanyarodott a korai időkhöz, ami szintén jó kis lemezeket eredményezett. (Külön említésre érdemes az igen különleges Schenker-Barden akusztikus projekt, de nem lenne korrekt nem kihangsúlyozni Doogie White szerepét sem.) És persze a nosztalgiahullám meg a kerek évfordulók révén csak eljutottunk oda, hogy nemcsak Garyt, de a másik két nagyágyút, plusz a régi MSG-s zenésztársakat is odaterelték a menedzserek odafújta a szél Misi mellé.

Bizony, a Schenker Fest egy három énekessel (Barden, Graham Bonnet, Robin McAuley) és egy klasszikusnak nevezhető MSG-lineuppal (Chris Glen basszer, Steve Mann gitáros/billentyűs és Ted McKenna dobos) kiálló formáció, nagyon jól megszerkesztett, remekbe szabott best of műsorral, és bizony nagyon jól összerakott, ráncba szedett csapattal. Miért is mondom ezt? Nyilván a fentiek olvastán sokan élvezettel kezdik skandálni, hogy „hakni" meg „pénzrőlszól", én azonban inkább használnám a „szuperprodukció" kifejezést. Az ilyesmit nem ahhoz kell hasonlítani, mint amikor levitézlett rocksztárok elmennek klubozni száz ember elé (neveket nem mondok, nem ez a lényeg, és távolról sem ítélem el az ilyesmit sem), sokkal inkább érdemes összevetni mondjuk egy fullextrás Jézus Krisztus Szupersztárral, amiben Ted Neeley énekli Jézust vagy mondjuk egy svéd Rock Of Ages musical előadással, netán a Queen Extravaganza produkcióval. Nosztalgia? Igen! Ezerszer eljátszott számok? Igen! Olyan profi, hogy beszarsz? Igen! Hiteles tolmácsolásban odabasz az egész? Igen! Egyéb kérdés? Ha esetleg lenne: ilyen előadásoknál tényleg nagyon odafigyelnek arra, hogy a néző élménye semmiben se szenvedjen csorbát, ad abszurdum megkapja ugyanazt, mint harminc-harmincöt évvel ezelőtt, már amennyire ez persze lehetséges. A setlist nyilván lehetővé teszi ezt, a megszólalás talán még jobb is, mint anno, a munkavégzést pedig természetesen kőkemény szerződések szabályozzák, gondolok itt főleg arra, hogy volt idő, amikor Graham Bonnett és Schenker színpadon kívüli problémái odafenti teljesítményükre is ki-kihatott. Vélhetőleg a többiek is megélték a rock'n'rollt, de mivel ebben a társaságban kábé a 62 éves Michael a legfiatalabb, mindenki halálosan komolyan veszi ezt a talán utolsó esélyt, amivel ha jól élnek, még hosszú évekig játszhatnak komoly produkciókban – akár ugyanebben, hiszen igény volna rá 2018-ban is.

Vegyük csak Bonnet-t, aki egyik (miatta is) kedvenc MSG-lemezem, az Assault Attack témáit százszor jobban hozta most, mint annak idején a saját budapesti koncertjén, mi több, a Desert Song kitartott hangjait is hibátlanul (!) nyomta. Persze három-négy dalt eltolni más, mint végigénekelni a teljes bulit, de látszik rajta: komolyan dolgozik azon, hogy fizikailag is formában legyen (kerek 70 éves idén!) – legyen az akár az alkohol mellőzése, sport, meditáció vagy mindez együtt. Bardent meg ugyan sosem tartottam kedvencemnek, de a klasszikus MSG-lemezek hangja ő volt, és ugyanúgy remek formában van, mint Bonnet. Az egyes énekesekhez kötődő blokkokat ügyesen szerkesztve választották el egymástól a jól ismert instrumentális tételek (Coast To Coast, Captain Nemo és ha már itt tartunk, természetesen az Into The Arena, a koncert nyitószáma), és bár érdekes módon pont a McAuley-val készült lemezeket kedvelem legkevésbé, az ő része bizonyult talán a legütősebbnek, mert nála tényleg semmit (!) nem kopott a hang, sőt, talán jobb is, mint valaha, hasonlóan példaképéhez, Klaus Meinéhez. Nem véletlen, hogy ő vezette át a műsor MSG-részét UFO-ba, ahol már teljes volt a népünnepély – sajnos ennek csak egy részét tapasztalhattuk meg, mert a teljes műsort csendrendelet miatt nem tudták lenyomni (legalábbis 11-kor be kellett fejezzék), így a szokásos baromi hosszú, gitárszólós, de amúgy szenzációsan jó Rock Bottom után már csak az össznépi Doctor Doctor következett. De így is bőven másfél óra felett volt a játékidő.

A nagyjából barbanegrányi Razzmatazz közönsége baromi lelkesen fogadta a Schenker Festet, én pedig nagyon remélem, hogy lesz módom újra látni őket, például a jövő évi Bang Your Headen, ahol amúgy már headlinerkedtek korábban. Magyarországhoz közelebb nemigen látok rájuk esélyt, ugyanakkor mindenkit arra biztatok, hogy ha nem is utazik, de legalább a tokiói koncertfelvételt szerezze be, amely egy Aréna-méretű (vagy talán annál is nagyobb) helyen örökítette meg ugyanezt a show-t.

Fotók: ARH Photography