Shock!

A legendák természetéből adódik, hogy az ember egészen máshogy áll hozzájuk, mint egy mezei zenekarhoz. Ha valaki már annyi mindent letett az asztalra, hogy bekerül a rockvilág közmegegyezéssel hozsannázott elit köreibe, akkor vele szemben valóban sokkal elnézőbbek vagyunk, és még egy közepes, netán hakniszagú produkció után is hajlamosak sokan üdvrivalgásban kitörni. Hogy Lemmyre és a Motörheadre illik-e a legenda címke, nem is kérdés, azt viszont, hogy péntek esti, soproni fellépésükre igazak-e a fentebb leírt jelzők, döntse el ki-ki maga. Az azonban nyilván nem véletlen, hogy épp ezekkel a gondolatokkal kezdtem a Volt legnagyobb rock-szenzációjával kapcsolatos recenziót.

Legutóbb 2011-ben, a Szigeten láttam a Motörheadet, és emlékszem, onnantól kezdve végig libabőrös voltam, hogy Lemmy elkurjantotta magát: „We are Motörhead and we play Rock 'n' Roll!" Noha az öreg már akkoriban is igencsak túl volt a hatvanon, egy erőtől duzzadó, totálisan meggyőző koncertet láthattunk, aminek alapján simán elhittem, hogy a Nagy Bibircsókos vasból van, és még az unokáim is őt fogják bámulni a színpadon 2064-ben. Nos, az utóbbi idők rámutattak, hogy sajnos ideje felébredni, a korszakalkotó frontembereket is húsból és vérből gyúrták, és az idő sajnos őket sem kíméli. Röviden tehát: Lemmy nincs jól. És ezt nemcsak a vonatkozó hírekből tudhatta meg mindenki, hanem ebből a ráadással együtt is mindössze 65 percnyi koncertből is teljesen világosan leszűrhető volt. És hogy milyen volt a Motörhead péntek este? Ha azt veszem alapul, hogy az elmúlt időszak komoly egészségügyi problémái után végre láthattam Lemmyt, újra hallhattam egy maréknyi klasszikust, és zeneileg még mindig egyben vannak, akkor remek, kiváló. Ha azonban egy lépésre eltávolodom a csapathoz való kapcsolatomat alapjaiban meghatározó, bennem lakozó fanboytól, és valamivel objektívebben nézem a dolgokat, a végeredmény egészen más. Mint mondtam, Lemmy nincs jól, és egyébként is 69 éves. Így pedig valószínűsítem, hogy nagyjából csak túl akart lenni egy olyan koncerten, amin végig a szemébe tűzött a nap, volt vagy 35 fok, és mindehhez a csapat fellépésein megszokott tömegek helyett mindössze néhány ezer rajongó állt a színpad előtt.

Annak ellenére, hogy ő a vezér, a szív, a lélek a bandában, a koncert alapján egyértelműen kiderült, hogy a Motörhead-gépezetet Phil Campbell, leginkább pedig a mindig lélegzetelállítóan doboló Mikkey Dee hajtja előre. Lemmy a rendezői jobbon lecövekelve, gyakorlatilag egyetlen lépés nélkül nyomta le a bulit, helyette a szintén túlzottan meg nem feszülő Phil vitte a konferanszok nagy részét is, illetve ő volt az, aki néha kicsit előrejött a közönséghez. Szeretem a fickó feelinges gitárjátékát és lelazult attitűdjét, de ha őszinték akarunk lenni, ő is alibizett. Mikkey ellenben ugyanaz a rock'n'roll állat, aki volt: intenzív, húzós, látványos játéka most is életre keltette a dalokat, és a széles mosolygásban még az sem zavarta, hogy gyakorlatilag a műsor majd fele alatt roadjának folyamatosan szerelnie kellett a pergőt. A régi közhely imígyen szól: kezdetnek végy egy jó dobost! A Motörhead esetében pedig mostanra egyértelműen Mikkey viszi a hátán a produkciót, és elsősorban neki köszönhető az is, hogy zeneileg még most is húz a trió. Az éneklésbe azonban nyilván nem tud besegíteni, Lemmyből pedig sajnos már hiányzik az az energia, ami még néhány évvel ezelőtt is jellemezte. Bár boldog vagyok, hogy újra láttam az öreget, kissé azonban szívszorító volt, ahogy küzdött a jellegzetes, reszelős énektémákkal. Mire lement a tizennégy tételes program, biztosra vettem, hogy többet nem is bírna.

A nem túl ideális körülmények miatt a közönség sem indult be rögtön, és noha voltak azért csúcspontok, ezek azonban meglepő módon nem feltétlenül a legnagyobb klasszikusokhoz kapcsolódtak. Az emberek ugyanis leginkább a műsor közepén, a Rock Itnél kezdtek mozgolódni, a legnagyobb túrás pedig a Mikkey dobszólóját is beépítő Doctor Rocknál, valamint az ezt követő Orgasmatron / Going To Brazil kettősnél következett. Aztán már érkezett is az Ace Of Spades, valamint ráadásként az egy szem Overkill, és bő egy óra után véget is ért a történet. Bár ez a Lemmy már nem az a Lemmy, akire emlékezni szeretnék, azért örülök, hogy újra láthattam. Azon viszont talán érdemes elgondolkodni, hogy az intenzív turnézást kell-e, érdemes-e még folytatni.

Lemmyék után nem sokkal Sopron thrasherei, azaz a Moby Dick lépett a deszkákra a Jana színpadon, és mivel idén még sosem sikerült úgy időzítenem, hogy eljussak valamelyik koncertjükre, örültem, hogy épp pénteken kerültek terítékre a Volton. Smiciék megbízható koncertzenekar, és most is hibátlanul hozták a best ofot. Bár a műsor elején elhangzott Durván akár a vulkánban és Kiképzésben mintha lett volna leheletnyi baki, később semmi ilyesmit nem hallottam, azaz szinte tökéletesen hozták a régi klasszikusokra épülő, de az újabb anyagokat sem hanyagoló programot. A friss lemezt egyedül a Vasketrecben képviselte, jó volt azonban látni, hogy a közönség erre is ugyanúgy vevő volt, mint a Beteg a földre vagy az Ugass kutyára. Szűk másfél órát játszottak, jó formában, jó setlisttel, a Na, mi van? – Zsibbad az agyam kettősért pedig külön hálás vagyok.

Bár a Moby Dick thrash utózöngéje kellett hozzá, összességében mégis elégedetten távoztam a Voltról, hiszen talán utoljára, de újra láthattam egyik legrégebbi kedvencemet, a rock'n'roll egyik utolsó élő legendáját. Jó egészséget, Mr. Kilmister!

(Mivel az utóbbi időben többször is fellángolt a vita arról, hogy mi az oka a rockzene relatív népszerűtlenségének, illetve Göbl Gabi is megemlítette a koncerten a rádiós jelenlét hiányát, csak egy zárójeles, kedvenc műfajunkhoz csupán érintőlegesen kapcsolódó megjegyzés: ugyan a fesztivál kommunikációja és marketingje nagy mértékben hangsúlyozta Slasht és a Motörheadet is, a pénteki napot záró David Guettán nagyjából háromszor-négyszer annyi néző volt, mint Lemmyéken. Azon persze lehet lamentálni, hogy ennek mi az oka, de én egyre inkább úgy gondolom, hogy egész egyszerűen erre van igény.)

A fotókért hatalmas köszönet Réti Zsoltnak és a RockStationnek!