Shock!

Annak ellenére, hogy a Nazareth kifejezetten népszerű volt valaha itthon, hiszen komplett magyar turnét is játszottak a hőskorban, illetve bizonyos poszt-szoci területeken ma is nagy névnek számítanak, nálunk valahogy kicsit elfogyott a közönségük. Míg tehát a kortársak egy része arénákban lép fel, egy másik részük meg rég eltűnt a színtérről, a Nazareth valahol középen, szép szerényen elklubozgat, ezek a turnék pedig rendre elérik Magyarországot is. Bár legutóbb az Arénában lehetett elcsípni a csapatot, mikor az Omega előtt nyitottak, önállóan, jelenlegi státuszukban a kisebb színpadok fekszenek nekik igazán, az A38 pedig igazán megfelelő terep volt egy feelinges Nazareth-népünnepélyhez.

Az előzenekar szerepét a Lord Bishop Rocks töltötte be, akik feelgood típusú, amerikai rockzenében utaznak. Honlapjuk szerint ők jönnek a sorban Hendrix és a Cream után, illetve mivel megérkeztek, a rock and roll már sosem lesz ugyanaz, de ez persze csak poén és marketing. A valóságban ugyanis az alapból trióban üzemelő, de erre a turnéra néhány feldolgozás (Tina Turner és Sabbath) meg pár saját szám erejéig egy zágrábi énekesnőt is csatasorba állító zenekar mentes bármiféle arcoskodástól. A Lord Bishop Rocks egy életigenlő, pozitív kisugárzású, feelinges és élőben marha húzósan játszó rockzenekar, akik ugyan nem váltják meg a világot, de kifejezetten szórakoztatóak. Ennek a fajta zenének pedig pontosan ez is a lényege, értelme és célja.

A Nazareth elméletileg most épp huszonötödik sorlemeze, a Surviving The Law bemutató turnéját nyomja, ehhez képest végül úgy alakult az este, hogy a programba egy fia tétel nem fért be sem erről a lemezről, sem már Carl Sentance-szel a mikrofon mögött készült elődjéről, Tattooed On My Brainról. Persze annak tudatában, hogy a Nazt ezen a körúton az ág is húzza, már annak is örülni kellett, hogy egyáltalán meg volt tartva a buli, ugyanis a csapat háttérstábja az eddigi állomások között folyamatosan fogyatkozott: turnémenedzserüket és hangosítójukat is kénytelenek voltak hátrahagyni menet közben, hiszen mindketten covidosak lettek. Ráadásul Carl Sentance is látványosan küzdött valami torokgyíkkal, a dunfermline-i gyerekeket viszont nem olyan fából faragták, hogy ilyesmikkel foglalkozzanak, így a 78 éves Pete Agnew minden további nélkül kiállt a színpadra úgy is, hogy énekese néha le-leszökdösik a színpadról némi krahácsolásra.

Carl nem is csinált titkot abból, hogy nem százszázalékos, de érzésem szerint teljesen feleslegesen szabadkozott: a Dream On elején ugyan tényleg nem jött ki belőle minden hang úgy, ahogy annak lennie kellett volna, de ezt leszámítva nem volt gond a teljesítményével. Ráadásul egy jó poénnal el is ütötte a dolgot, hiszen úgy konferálta be a dalt, hogy ez most olyan lesz, mintha Lemmy énekelné az egyik legemblematikusabb Naz-klasszikust, egyben pedig röviden meg is emlékezett a Motörhead ikonja mellett a csapatban negyvenöt évet lehúzott, nemrégiben elhunyt elődjéről, Dan McCaffertyről is. Ennyi járt is a jó öreg Dannek, a koncert viszont sokkal inkább ünnepelte őt, semmint még sokkólóan friss halálhíre miatt gyászolta volna, véleményem szerint nagyon helyesen. A régi idők könnyes szemű emlegetése helyett itt ugyanis a legnagyobb klasszikusokon volt a hangsúly, amik különösebb sallangok nélkül sorjáztak a színpadon. Ráadásul a torokfájós Carl ezeket most reszelősebben adta elő, így helyenként simán elkapott az old school Nazareth-hangulat.

Nyitásként kapásból egyik örök kedvencem, a Turn On Your Receiver érkezett, majd jött a Razamanaz, azaz a buli elején visszaástunk egészen a zenekar indulását követő első évekig. Mivel a Nazareth lassan ötvenöt éve tolja az ipart, nyilvánvalóan a színpad előtt sem bakfisok foglalnak helyet. Ennek következtében a közönség reakciója meglehetősen visszafogott volt, azt azonban a zenekar is levette, hogy élvezi a publikum a bulit. Mikor énekelni kellett, énekeltek, ha meg tapsolni, akkor tapsoltak, a szett pedig ki is szolgálta a veterán rajongókat. Érkezett a Miss Misery, a This Flight Tonight, a már említett Dream On meg egy csomó további alapvetés. És bár a Shanghaied In Shanghai vagy a Beggars Day nem tartozik feltétlenül a legnyilvánvalóbb tételek közé élőben, ezek is olyan szinten összeforrtak a csapattal, hogy pillanatnyi hullámvölgyet sem eredményeztek.

Mivel a koncert után sikerült szereznem egy setlistet, az utólag kiderült, hogy a programon – feltételezhetően Carl megbetegedése miatt – jelentősen húzni kellett. Kár, mert így többek között kimaradt az eredetileg betervezett Strange Days az új lemezről, meg még vagy két-három további dal is. Összességében mikor a Morning Dew utáni egyetlen ráadásként lement a Broken Down Angel is, valahol 70-75 perc játékidőnél jártunk, ami ugyan nem sok, de egy 80 felé baktató veterántól így is becsületes teljesítmény.

Mivel pedig a zenekar láthatólag nagyon együtt van ebben a felállásban, és úgy tűnik, mára Carlt is teljes mértékben elfogadta a rajongótábor, bízom benne, hogy a sajnálatos módon az alapítók közül mára egyedül életben lévő Pete Agnew még jó pár évig továbbviszi a brandet. Az öreg bizakodva áll a kérdéshez, sőt, további lemezeket is tervez, amire mi mást is mondhatnánk: úgy legyen!

Fotó: Máté Éva