Shock!

November 28-án az A38-on lép fel az 1968-as alapítású, veterán skót hard rocker Nazareth, akik friss, Surviving The Law című nagylemezüket promotálják a turnén. Döbbenetes belegondolni, hogy akárcsak a Scorpions vagy a Deep Purple, úgy ők is több mint ötven éve aktívak. Ráadásul, egyetlen tízéves szünetet leszámítva a Boogaloo és a The Newz lemezek között, ezt a fél évszázadot kifejezetten aktívan is töltötték, hiszen pályafutásuk első három évtizedében húsz nagylemezt jelentettek meg, de 2008 óta is beálltak a három-négyévenkénti lemezmegjelenésre. A Nazareth tehát intézmény, akik ha nem is futottak be annyira, mint egyes kortársaik, kétségtelenül komoly hatást gyakoroltak a műfajra. A Love Hurts, a Hair Of The Dog, a Razamanaz vagy a This Flight Tonight pedig ugyanúgy ott vannak a rocktörténelem emblematikus pillanati között, mint a Whole Lotta Love vagy a Smoke On The Water, ezeket ugyanis az is ismeri, akinek fogalma sincs róla, hogy létezik egy Názáretről elnevezett skót brigád.

Bármely zenekar esetében az énekesváltás alapból necces, egy ilyen ősöreg csataló esetében pedig nagyjából az öngyilkossággal említhető egy lapon, a Naz – pontosabban mára egyedül maradt főnöke, a basszusgitáros Pete Agnew – viszont úgy tűnik, ezt az akadályt is sikerrel ugrotta meg. Persze az sem mellékes szempont, hogy az emblematikus frontember Dan McCafferty kiválására nem valamiféle haragszomrád miatt került sor: az 1946-os születésű énekes 2013-ban egészségének megőrzése miatt döntött úgy, hogy befejezi aktív zenei pályafutását, és kiszáll a csapatból. A Nazareth azóta is az ő áldásával megy tovább, és ha te is láttad tagságának utolsó hónapjaiban a Wigwam színpadán, alighanem egyetértesz velem abban, hogy ez volt a megfelelő döntés. Az öreg már szűk tíz ével ezelőtt is olyan rozoga állapotban volt ugyanis, hogy – bár remekül énekelt – végig azon imádkoztam, össze ne essen a deszkákon.

Így tehát a Nazareth egy rövid Linton Osborne-kitérőt követően leigazolta a Persian Riskből ismert, de a Krokusban, illetve Don Airey oldalán is megfordult Carl Sentance-t, és azóta is vele menetelnek előre. A Surviving The Law már a második nagylemez az új frontemberrel, és míg az előző, Tattooed On My Brain korongot totál régisulis Naz-cuccnak éreztem, ez most kicsit más. Persze az új felállásban készült első koronggal muszáj volt megnyugtatni a régi fanokat, hogy bár McCafferty nyugdíjazta magát, a régi hangzásvilágot – már amennyire ez egy új torokkal lehetséges – azért átmentették, az új anyagon viszont talán már kicsit szabadabban engedtek teret annak a vérfrissítésnek, amit Carl személye hozott.

Félreértés ne essék, a cucc továbbra is full nazarethes – Pete Agnew nyilván nem tud kibújni a bőréből ennyi évtized után –, csak itt-ott némileg modernebb megközelítésben, az ehhez passzoló, kevésbé bluesos, valamivel dögösebb hangzással felvértezve. A nyitó Strange Days például nagy adag Sunset Strip-feelinget is hordoz magában, így ha nem tudnám, mit hallgatok, erről tuti nem mondanám meg, hogy Nazareth. Szintén ebbe a sodorba tartozik a Waiting For The World To End vagy a metálosabb Sinner is, velük szemben viszont ott vannak a totál old school dolgok, amiken ha Carl magasabb fekvésű hangját lecserélnénk a védjegyzett McCafferty-ráspolyra, akár a '70-es években is megjelenhettek volna. Ilyen a Mind Bomb, a Falling in Love, a címében is tipikus Ciggies And Booze vagy a Let The Whiskey Flow is.

Persze megértem, ha valakinek az új énekessel már nem Nazareth a Nazareth (sokaknak már szegény Manny Charlton nélkül se volt az), a nyitottabb fanoknak vagy a bluesos hard rock iránt érdeklődő frissen érkezetteknek viszont a Surviving The Law-val sem lehet különösebb baja. A jelenlegi felállás 2019-ben már élőben is bemutatkozott a hazai közönségnek az Arénában az Omega előzenekaraként, és ott is maximálisan rendben volt a produkció, az A38-on pedig kétségkívül igen hangulatos bulit adnak majd. A Nazareth életműve magáért beszél, de a friss lemez ismeretében sem lesz érdemes otthon maradni.