Shock!

Még egy év sem telt el azóta, hogy legutóbb nálunk járt a Nazareth, hiszen tavalyi turnéjuknak november 28-án volt pesti állomása is, méghozzá az A38-on. Az egy sok szempontból elátkozott körút volt, tele megbetegedésekkel, de a veterán banda így is tető alá tudott hozni egy lerövidítettsége ellenére roppant erős bulit. Szerencsére ezúttal nem fenyegetett az a veszély, hogy menet közben a stáb tagjai összeszednek valamilyen nyavalyát, mivel a Rock Solid turnénak a budapesti volt az első állomása. Igaz, most nem az A38-on, hanem a kisebbik Barba Negra színpadon.

Az estének két bemelegítő bandája volt, a The Ground Shakerből viszont sajnos csak a meghajlást láttam, így számomra a német Sons Of Sounds nyitotta az estét. A csapat zenéje leginkább talán hard rock ízekkel fűszerezett eurometálként aposztrofálható, dalaik alapján pedig akkor is simán megmondtam volna, hogy németek, ha ezt előre nem tudom. Van egyfajta jellegzetes dallamvilága az ottani csapatoknak, és ez a hangfiakra is maximálisan jellemző volt. Viszont azt sem tudom elhallgatni, hogy összességében azért meglehetősen középszerű a csapat, mind zenéjüket, mind pedig énekesük, Roman „Morales" Beselt hangját tekintve, aki egyébként 2020 óta a Pink Cream 69 basszusgitárosaként is regnál. A rendelkezésükre álló 40-45 percben aktuális, Seven címre keresztelt (igen, hetedik) nagylemezüket mutatták be, amit elejétől a végéig el is játszottak. Annak ellenére, hogy a S.O.S. nem világrengető brigád, tulajdonképpen jól elszórakoztatták a közönséget, amiben oroszlánrésze volt a kellemesen bolond, a színpadon fel-le guruló, illetve a közönség soraiba lemászó Moralesnek is.

Nagy meglepetésekre egy Nazareth-koncert kapcsán régóta nem kell számítani, hiszen hiába ad ki lemezeket a csapat ma is viszonylagos rendszerességgel, koncertprogramjuk azért meglehetősen állandó, így aki ott volt a legutóbbi koncerten, az kissé átvariálva ugyan, de már látta ezt a műsort. Mivel az akkori „lemezbemutató" koncertből Carl Sentance torokproblémái miatt pont a vele készült albumok dalai maradtak ki, az egy ugyanúgy a régi klasszikusokra koncentráló buli lett végül, ahogy ez a mostani is az volt. A régi pedig ezúttal a szó szoros értelmében értendő, hiszen a szett legfrissebb tételei, a Dream On és a Love Leads To Madness is az 1982-es 2XS lemezről érkeztek, amik mellé még a Malice In Wonderland Holidaye fért be a ′80-asokból, a többi mind-mind a zenekar első évtizedéből érkezett. Persze nincs is ezzel baj, hiszen a javarészt 50-60 pluszosokból álló közönség is feltehetően a Razamanazért meg a This Flight Tonightért és társaiért érkezett.

És persze meg is kapták ezeket, hiszen a nyitó kapásból a Miss Misery volt a csapat legnépszerűbb korongjáról, az 1975-ös Hair Of The Dogról. Bár magát a dalt és a lemezt is kifejezetten szeretem, ennek ellenére ez a lassabb, bluesos track nem igazi koncertnyitó, így talán jobb lett volna megcserélni a másodikként előkapott, valódi partihimnusz Razamanazzal. Kicsit tehát döcögősen indult a koncert, de aztán hamar sikerült ráncba szedni a dolgokat, és a harmadik/negyedik szám táján már azt éreztem, hogy igazán együtt van a produkció. A Nazareth koncerthangzását persze nagyban meghatározza, hogy az 1994-ben csatlakozott gitáros, Jimmy Murrison nem használ pengetőt, újjal játszva pedig a dalok kicsit kevésbé feszesen, „lötyögősebben" szólalnak meg. Mindez ad egyfajta lüktető hullámzást a zenének, ami alapvetően jól is áll a Nazarethnek, de az is biztos, hogy épp a fentebb említett Razamanazhoz hasonló dalok kevésbé húzósak ezzel a fajta játékstílussal. Viszont a Naz koncertjei így is roppant feelingesek, és ebben a végtelenül szimpatikus és közvetlen „új fiú" Sentance-nek is nagy szerepe van. Annak ellenére, hogy a fickó hangban is igazi karakter, mégis kifejezetten jól állnak neki és kellemesen ismerősen hangzanak vele a klasszikus McCafferty-témák is. Emellett pedig frontembernek is kifejezetten rutinos, akit az sem tudott kizökkenteni, hogy a Barba Negra közönsége nem feltétlenül értette mindig, amit szeretett volna tőlük. A hangulat viszont így is kifejezetten jó volt, hiszen a színpad előtt is igazi Naz-veteránok sorakoztak, akik szerették-ismerték a dalokat, és ennek egyértelműen hangot is adtak.

Ahogy pedig említettem, a műsor maximálisan ki is szolgálta az igényeket a folyamatosan sorjázó olyan klasszikusokkal, mint a Shanghai'd In Shanghai, a Turn On Your Receiver vagy a Hair Of The Dog, illetve a csapattal az évtizedek alatt összeforrt, eredetileg ugyan mások által jegyzett, de mára már igazi Nazareth-dalokká vált feldolgozásokkal, mint a Beggars Day, a Love Hurts és a ráadás előtti utolsó Morning Dew.

A szettbe a kötelezők mellé három érdekesség is befért ezúttal, bár ezek közül a tényleg abszolút lerágott csont, rengeteg más zenekar által is eljátszott Cocaine J.J. Cale-től sokat nem tett hozzá a szetthez, ellentétben az igazi ritkaság Sunshine-nal, illetve a gigantikus jammelésbe torkollott Changin' Timesszal. A ráadás aztán persze a szokásos slágergyűjtemény volt Dream Onnal, Broken Down Angellel és az örök záró Joni Mitchell-feldolgozás This Flight Tonighttal, én pedig a 90 perces koncert végén újra csak úgy jöttem el, hogy ugyan pontosan tudtam, mi fog történni a színpadon, de egy percig sem unatkoztam, és remélem, lesz még alkalmam sokszor újranézni ugyanezt, ugyanígy. A basszusgitáros/főnök Pete Agnew még mindig csak 77 múlt, szóval előttük az élet!

Fotó: Barba Negra