Shock!

Az év utolsó nagyobb nemzetközi megmozdulása volt ez a koncert, ami a maga rétestészta módjára húzódó megvalósulásával tényleg a covid áldozatainak egyik legutolsó mohikánja volt. Nem először irtam hasonlót, de mostanra lényegében tényleg kifutott ez a kör – az össze-vissza tologatott produkciók jórészt vagy megvalósultak, vagy elmaradtak. Őszintén szólva volt bennem kétség, hogy ennyi sok halasztás, meg az összes többi nehézség (Floor betegsége, tagcsere satöbbi) után nem lövik-e egy reggel be az éterbe, hogy bocs, ezt offoljuk, aztán majd lesz új, ha újraterveztünk. De végül nekiindultak, valójában már nyáron is, de maga az eredeti turné maradt télre, ahogy eredetileg is tervezték.

Az egész estét a Turmion Kätilöt, egy finn indusztriális metal formáció nyitotta, de őket még nem láttam, pedig érdekes élmény lehetett egy laptopos DJ-vel is kiálló, megjelenésében is sokkolni igyekvő formáció a Nightwish színpadán, ugyanakkor a finneknél már rég nagy népszerűségnek örvendő csapat a nemzetközi porondon is meg-megveti a lábát lassan. A magam részéről inkább a kíváncsiság vitt volna eléjük, semmint a zenei kötődés, de végül úgy alakult, hogy csak a Beast In Black kezdésétől tudtam becsatlakozni az estébe. Ha valaki látta őket, megírhatná, milyen volt, tényleg érdekelne, a Nightwish-publikum mennyire vette őket.

A Beast In Black már inkább kompatibilis volt az estéhez. Tuomoasékkal való kapcsolatuk sem újkeletű, nem ez volt az első alkalom, hogy közösen indultak turnéra, a sikereik azonban nem csak ezeknek (vagy az ehhez hasonló) lehetőségeknek köszönhető, mára saját jogon is elég nagyot mentek, tulajdonképp önállóan is középkategóriás névnek nevezhetőek. A magyar, görög és finn felmenőkkel is bíró csapat ráadásul picit mindig picit a miénk is volt a wisdomos Molnár Máté kapcsán, aki ugye alakulás óta itt van. Idén a cseh Masters Of Rock fesztiválon már volt egy randevúnk, és ott minden túlzás nélkül az ő bulijuk volt az egyik legfeelingesebb, ráadásul a nézőszám is sokatmondónak bizonyult. A ′80-as évek (szinti)popos, fogós hangulatú témáit heroikus heavy metallal házasító dalaik itt is remekül működtek, nyilvánvalóan volt a közönségben is egy erősebb saját táboruk. Az évek, a siker és a tapasztalat a színpadi rutint is meghozta, ezáltal még egy arénaszínpad méretű helyet is görcsmentesen be tudtak lakni. Máté már a Wisdom időkben is karizmatikus kiállású zenész volt, Anton Kabanen pedig kiváló társa is ebben a bűnben (nem mellesleg a dobos személyét leszámítva a kezdetektől ugyanaz a felállás, szóval összeszokni sem nagyon kell már). A gitáros ráadásul szerzőként is kvázi slágergyáros, így a felívelő karrier nem is teljesen véletlen.

Nekik is van (relatíve) friss anyaguk, a Dark Connection azonban ezzel együtt sem uralta el a terepet. Kevesebbre volt ugyan lehetőség, azt viszont arányosan osztották fel az eddigi három album között. Kár, hogy a körítést viszonylag látványszegényre vették az egy szem albumborítós háttérrel, de előzenekarként abból főzöl, amire lehetőséged van. Máté – illendő módon, ha már hazai pálya – magyarul is szólt a közönséghez, ami menetrendszerű ovációt hozott. Tényleg jó érzés, ha kitörni láthatunk egy-egy hazánkfiát, különösen, ha közben két lábbal a földön marad, mint ő. Hangulatos koncert volt, de igazából azt hiszem, esetükben már az önálló bulik jelentik az igazi saját terepet.

A Nightwisht illetően felemás érzéseim vannak az este kapcsán. Maga a koncert megbízhatóan jó volt, ahogy ez azért alapvetően el is várható tőlük, ez a megállapítás inkább a körülmények okán született. Eleve elég kevesen voltak, már az ő szintjükhöz mérten. Igaz, nem volt „lefelezett", lefüggönyözött, „kicsinyített" Aréna, azaz normál üzemben, a hagyományos elhelyezkedéssel rendezték be a helyszínt, ugyanakkor félház, ha volt, kicsit talán alatta is? Ez nem igazán a zenekar hibája, legalábbis nem rónám fel nekik, a turné három évnyi csúszása, ide-oda tologatása biztosan nem tett jót, ahogy az sem, hogy a nyári FEZEN Fesztiválon egyszer csak szintén felbukkantak, alig fél évvel ez előtt a végül megvalósult „normál" turné előtt. Ez nem volt túl korrekt a zenekar vagy a zenekar menedzsmentje felől, még ha nyilván legálisan meg is léphették. Business is business... Mindehhez hozzáadódik még az infláció, a háború ránk is kivetülő negatív hatásai, meg a többi szar nyomorúság, amivel az utóbbi években pimaszkodik velünk az élet.

Bizarr az is valahol, hogy egy több mit két-, lassan hároméves album bemutatója is volt ez a körút, de hát fura idők lezárásai ezek a turnék. Ennek megfelelően a Human:Nature-ról négy dal is elhangzott (egyúttal a legtöbb is), aki pedig azt gondolta, hogy a 2018-ban lezavart múltidézős turné, ahol egy csomó korai albumos dalt toltak, majd visszább lépést hoz bármilyen formában, ezúttal biztosan betökélhette, azok az idők lépésről-lépésre végleg elmúltak, amikor a Nightwish még tisztavérű szimfo-power metal bandaként gondolkodott. A Human. :II: Nature. esetében az albumhoz is ilyen nyitottsággal volt érdemes közelíteni, és ez a turné is ezt a hozzáállást igényelte, itt ugyanis maximum mutatóban akadt régebbi nóta, az is legfeljebb a Once kvázi „kihagyhatatlan" slágertémáinak egy részét jelentette (Dark Chest, Nemo, Ghost Love Score). Igazat mondtak tehát, amikor azt a bizonyos régidalos nosztalgiakört promotálták, a fókusz pedig onnantól lekerül azokról a dalokról. Ezúttal még a Wishmasterf-féle slágereket is nyugdíjazták, a buli gerincét a Floor-éra, majd' teljes egészét pedig a poszt-Tarja időszak, azaz az utolsó négy lemez dalai töltötték fel. Személy szerint ezt is, azt is keblemre öleltem, tulajdonképp az Oceanborn megjelenése óta követem és szeretem is a dolgaikat (első ízben pedig még a Wishmaster turnéján láttam őket), ha úgy tetszik, együtt „fejlődtem" velük, már ha annak tekintjük, hogy értem, érteni vélem az ívet, amit a karrierjük (avagy legfőképp Tuomas Holopanien zenei világa) leír. Aki ezzel együtt tud lélegezni, ma sem igen távozhat csalódottan egy Nightwish-koncertről, az este hangulatára pedig nem bírt ilyesmi kihatással.

Érthető módon ezúttal Floor Jansenre fókuszáltam legtöbbet, de problémái ellenére is példaértékűen teljesített, ami állapotát tekintve egészen lenyűgöző. Egyáltalán nem érződött rajta, hogy épp két sugárkezelés között áll, pedig ez a helyzet még akkor sem lehet könnyű, ha a hírek szerint épp jó irányba mutatnak jelenleg a dolgai. Volt olyan érzésem, hogy a turnézás meg a közönség támogatása (hangozzék bármilyen közhelyesen is) adhat neki erőt sok tekintetben. Nyilván nemcsak ez, de ez is biztosan számít, vissza is sugározta ezt a színpadról. És tényleg, tökéletesen énekelt, ha nem tudta valaki meg nem mondta volna, hogy épp miken megy keresztül az utóbbi időben. Marko Hietala elvesztése is fájó pont volt ment közben, de karizmája ellenére sem bizonyult pótolhatatlannak. Egyrészt a férfiénekes témák tekintetében korábban is támaszkodtak már Troy Donockley-ra, másrészt a wintersunos Jukka Koskinen sem nyeretlen kezdő, így ha szívemre teszem a kezem, csak emiatt így élőben nem volt valós hiányérzetem.

Inkább meglepett akkor már, hogy picit látványban is visszafogottabbnak tűntek, magukhoz mérten legalábbis. Vagy nem is tudom, nekem az elején ez volt a benyomásom, talán mert anno az Imaginaerum turnéján tényleg komolyan feltették a lécet, van mihez mérni. A mostani „puritánabb megközelítés" is viszonylagos, szóval azért túl komolyan nem kell venni, a három részre osztott kivetítő is is sokat adott, a buli derekától volt komolyabb piró is, szép fények, ahogy illik. Színpadi díszletek viszont minimálban, Tuomas is raktárba tette a csicsás kis billentyűállványait például, ilyesmikre kell csak gondolni.

Emppun amúgy eléggé látszik, hogy eltelt az a huszonvalahány év az indulás óta (ránézésre rajta jobban feltűnő az öregedés), de ez már tényleg csak mellékszál, ahogy az is, hogy a lombrágó méretű Floor mellett néha elsettenkedve mindig mókás a termetét illető deficite. Abba is fura volt belegondolni, hogy mára tulajdonképp csak ők maradtak ketten Tuomassal az alapítók közül, az utóbbi nyolc-tíz évben alaposan kicserélődött a tagság, a gépezet azonban olajozottnak tűnt, a hangulat, a kölcsönhatás viszont egészségesnek és jó hangulatúnak.

Évzárónak tökéletes volt ez a koncert. Bízom benne, hogy a következő turné már rendezettebb előélettel, „normális menetben" ér el minket is.

Fotó: Lányi Kristóf (Köszönet a RockStationnek!)