Shock!

Búcsúturné – legalábbis ebben a felállásban jó ideig nem fogjuk látni a zenekart, Trent Reznor határozatlan időre pihenőre küldi a társait és magát is. Nyilván lehetne erről vitatkozni, hogy jó ötlet-e jegelni a koncertezést, mikor láthatóan kirobbanó formában vannak mindannyian. Pihenőre azonban mindenkinek szüksége van, főleg ha azt nézzük, hogy az utolsó két NIN lemez azért messze nem annyira izgalmas, mint a korábbiak. Mindamellett egyértelmű volt, hogy a koncertet meg kell nézni, főleg, hogy a szigetes eseményt épphogy csak érintőlegesen láttam (de legalább a Closert akkor igen, vélhetően utoljára).

Felvezetésként vagy bemelegítésként - bár inkább az elriasztásként lenne a legmegfelelőbb jelző – Alec Empire performance-át tekinthették meg az érdeklődők. Pár másodperc után úgy döntöttem, hogy idegborzolásból több, mint elég volt aznapra, bőven elég volt utána a folyosóról végigszenvedni Alec végeláthatatlan kluttyogását. Rendben, hogy a NIN alapvetően indusztrial is, de azért ebben a műfajban is találni hallgathatóbb előadókat. Mindegy is, felejtsük, úgyis a NIN-re volt kíváncsi mindenki érthető módon.

Elképesztő, hogy már bő húsz éve ontja ránk Trent Reznor válogatott kínjait (talán ezért is nyugdíjazza saját magát; végre jól érzi magát és rettentő hülyén venné ki magát, ha hirtelen a lelke habos virágszirmait osztaná meg a közönséggel), így értelemszerűen nem csak és kizárólag a „nagy slágerekből” kaptunk aznap, hanem egy korrekt válogatást hallgathattunk meg az elmúlt két évtized dalaiból. Azon már lehetne vitatkozni, hogy kinek mennyire jött be ez a setlist, én is szívesen hallgattam volna azokat a dalokat, amelyeket egészen egyszerűen jobban szeretek, túlságosan nagy hiányérzetem a végén mégsem maradt.

Koncertkezdés előtt telenyomták a színpadot/nézőteret füsttel, ezzel elrejtve a nézőtér foghíjait (rengetegen jöttek külföldről egyébként, de még ez sem volt elég egy teltebb házhoz), majd Trent ráborult a mikrofonra, bepucsított és/vagy gitározott, énekelt, üvöltött, nyökdösött, vetődött, klimpírozott, izzadt. Szerettük, szeretett minket, ezt néhányszor hangoztatta is, amit el is hittünk neki, hiszen nem szokott ő csak úgy összevissza dumálni. Trent hajdani slank, szépfiús imidzse a múlté, mára egy kigyúrt, középkorú, álruhás joviális külsejű könyvelő szerepét csúsztatta magára, aki ha színpadot lát, megőrül és öt perc alatt tíz liter vizet párologtat el a bőrén keresztül. Nem volt teltház ugye, ennek ellenére a hangulat csillagos ötöst érdemel, a nézők együtt lélegeztek a zenével, energiák jöttek-mentek már megint - és ez pont így van jól.

A külsejét kaméleonként változtató Robin Finck (aki egyébként Axl Rose bérzenésze is) metalkodott jobboldalt, és máris érthető(bb), miért szól ez a zene annyiféle réteghez, a klasszik gót pároktól kezdve a Nevermore pólós (nem én voltam, de láttam) metaloson keresztül a meghatározhatatlan identitású progmatekosig mindenki képviseltette magát. A dobok mögött megszállottként pörgő és kifogástalanul játszó Ilan Rubin is rendkívül jóleső látvány volt a szemnek – már amíg ki nem égette a retinánkat a tonnányi, pontosan szemből érkező fehér vakító fény, éljen.

Középtájt kaptunk néhány lírait, a La Mert pontosan a fotósblokk harmadikjaként (mindig imádtam vaksötétben toporogni a fotósárokban…), kicsit le is ült a hangulat, de kellett ez a pihenő, mert utána nem sokkal jött még a Mr. Self Destruct, majd a 1,000,000, és itt ismét meg kellett őrülni picit. A végefelé Trent elnézést kért Bush miatt, blabla (nem tudom, azért a bushozás már lassan kezd idejétmúlt lenni, de neki még megbocsátjuk), majd nem is lehetett volna tökéletesebben zárni a koncertet (noha ez borítékolható volt persze), mint a Hurttel, a mikrofonállványba görcsösen kapaszkodva, egy szál fénnyel megvilágítva.

Alkotói válság, pihenő, akármi ide vagy oda, azért nem örülnék, ha ezek a dalok élőben végleg a múlt ködébe vesznének. Profi koncert, profiktól, de érzelmektől sem mentesen – ha búcsúzni kell, akkor valahogy így esik az jól, még így Closer nélkül is, köszönjük.

További fotók:
Nine Inch Nails