Shock!

Egy angol és egy német zenekar, akik jobbára menetelő lépésben szántják fel a nem túl méretes színpadot, ahol a háttérvásznon a második zenekarnál egy fogaskerék, egy vörös csillag, meg egy kalapács is látható, mindez május elsején – ennek azért akad némi pikáns mellékíze. Ugyan a brit zenekar szinte hazajáró vendégnek számít nálunk, ellenben a Die Krupps utoljára 1995-ben járt nálunk (a Waltarival és az Econoline Crush-sal). Majd' tíz évig szünetelt a zenekar, az újjáalakulás után pedig pár évet várni kellett, hogy újra átélhessük, miért is volt annyira magával ragadó ez a zenei miliő. És mi a titka annak, hogy vérbeli thrash muzsikusokat is évekig magához tudott láncolni – már a megélhetésen kívül.

Jürgen Engler a délutáni interjúban elmesélte, hogy ez az a Die Krupps, amit tökéletesnek gondol, így a nosztalgiafaktor mellett nyilván még kíváncsibb lettem, mit nyújtanak ma élőben.

A zenekar német, és ezzel mindent el is mondtam. És ez esetben tekintsünk el a megszokott rockzenei panelektől, hogy minek kell(ene) történnie egy koncerten. A színpad bal szélére kitolt billentyűk mögött a jellegtelenséget megtestesítő Ralf Dörper állt rezzenéstelen arccal, és néha megnyomott valamit a szintin, de tudjuk: ez tényleg nem a villantós és teljesen felesleges billentyűs varázslásról szól. Előtte a szemüveges, arany pecsétgyűrűt (!) viselő, leginkább szakközépiskolai kémiatanárnak kinéző Rüdiger Esch basszusgitáros helyezkedett el, akiről képtelen voltam eldönteni, vajon szívből kiröhögi a vidám közönséget, vagy élvezi valamennyire a zenélést.

Tény, hogy világéletükben szörnyen mutattak, amin az elmúlt évek cseppet sem javítottak. A zenekar rockosabb oldalát a tetovált, némelyest emós külsejű Marcel Zürcher gitáros jelentette, és elmondható, hogy a teljesen joviális, kopasz, Nook művésznevet viselő dobos ebből a társaságból már egyáltalán nem lógott ki. A karizmatikus frontember, Jürgen Engler az égvilágon nem változott semmit – az arcán látható néhány plusz szarkalábon kívül.

Az Isolationnel indítottak, és persze, hogy hiányoltam Lee Altust, már csak a miheztartás végett is, de komolyan meglepett, hogy mennyire súlyosan szólalt meg ez a dal élőben. Kimondottan bivaly volt ez a verzió, és nem is a gitár, sokkal inkább a lemezverziónál jóval erőteljesebb dobsound miatt. Nem lehetett tévedni az első három dallal, amit a három metalosabb megközelítésű lemezről válogattak, a Black Beauty White Heat is teljesen új életre kelt – és nemcsak azért, mert végre nem CD-ről hallottam. Annak ellenére, hogy koncert előtt egy helyi arc beharangozta, hogy Engler hangja elment és előfordulhat, hogy nem kapunk tökéletes előadást tőle, annyira tragikusnak nem éreztem a produkcióját. Érezhetően nem volt topformában, de az a fáradtság bőven belefért, a feeling nem veszett el egy pillanatra sem. A mozgása a régi, és nem hasonlít semmihez: fáradhatatlanul menetelt előre-hátra, szuggerálta a közönséget, és tényleg, ehhez az elektronikus/indusztriális/isten tudja milyen zenéhez pontosan ez a fajta fölényesen elszánt színpadi jelenlét illik a legjobban.

Nem mondom, hogy nem volt bizarr ennyi év után újra látni őket, és bizony hiába nézegettem a színpad jobb oldalára, ott nem Lee Altust láttam, viszont tíz perc után már szemernyi kétségem nem maradt, hogy ez tényleg nem nosztalgiahakni. A Die Krupps újra él és virul, amit az új dalok programba illesztése is igazolt – és amelyeket a közönség gyakorlatilag úgy fogadott, mintha a régi slágerek közül kerültek volna elő. A friss szerzemények egyébként a zenekar korai, inkább EBM-es, mint rockos időszakát idézik, mi most ezekből kevesebbet kaptunk, de sebaj. Az talán sokat elárul, hogy a klasszikus EBM himnuszra, a Germaniacre forrósodott fel a legjobban a hangulat a tömeg közepén, és persze itt meg kellett szólaltatni az vascsöveket is – mi indusztriál, ha nem a vascsőpüfölés?

Kimondottan szép íve volt a koncertnek, tökéletesen működtek a régi/új, elektro vagy metalosabb dalok, és ugyan most úgy tűnik, visszatértek a kiindulóponthoz (mai formában), a hangulatát tekintve képtelenség tévedni bármelyik számmal. Még Nitzer Ebb feldolgozást is kaptunk (Blood Money), de ez kölcsönösnek bizonyult: az ebbheadek a saját programjukban eljátszottak egy Die Krupps dalt.

Valamennyire ugyan számítottam rá, hogy az egyébként nem is kis számú közönség veszi majd a lapot, de ekkora ovációra álmomban sem gondoltam volna. A koncert utolsó harmadában konkrétan forrt elöl a levegő, ami nem csoda, a Metal Machine Music, a To The Hilt és az egy szem ráadás Bloodsuckers (azok a thrash riffek!) még a legszelidebb nosztalgiázóból is előhozta a rejtett energiákat. A nonstop vigyorgó Jürgen Engler végig fürdött a sikerben, szinte már tényleg az hiányzott, hogy a kezek tetejére ugorva bodyszörföljön egyet – és igen, ez az a koncert, amikor a frontemberen kívül nehéz bárkiről egy mondatnál többet írni, egészen egyszerűen rajta kívül nem történt más a színpadon. Egy biztos: óriási bulit csaptak, az meg egészen bizarr érzés volt, hogy 2011-ben szinte megtévesztésig 1995-ben érezhettem magam.

A Nitzer Ebb sem volt számomra idegen, annak idején, mikor rámtört az EBM őrület, néhány lemezüket jó néhányszor meghallgattam. Arra most nem tenném le a nagyesküt, hogy '95-ben láttam is őket vagy sem, de előfordulhat, akkoriban megnéztem néhány hasonló csapatot, mint mondjuk a Front 242-t is. Viszont nem követtem azóta túl nagy figyelemmel őket, a tavalyi Depeche Mode előtt meg pont lemaradtam róluk, így elmondhatom, hogy friss élményként ért a britek koncertje.

A színpadképen nem sokat gondolkodhattak: bal szélen a robotként funkcionáló dobos az elektromos cuccával nézett rezzenéstelen arccal jobbra és balra, jobboldalt pedig a mélynövésű Bon Harris kütyüi foglaltak helyet, középen meg a hiperaktívnak tűnő Douglas McCarthy uralta a teret. Azon kívül nem igazán történt semmi a színpadon, hogy Douglas hipnotizáló mozdulatokkal bűvölte a közönséget, fel-, s alá sétált, valamint a torkát gyógyította valami spay-vel, de ez pont így volt elég. A zene mai füllel nekem már kevés, és valahogy nem elég német, olykor mintha egy Die Krupps lájtot hallottunk volna – ha nem vagy képben, első blikkre döbbenetesen egyformának tűnhet a két zenekar világa. Nitzer Ebbék a High Tech Low Life-fal kedveskedtek a németeknek, a végén pedig egy kis közös örömzenélésre is összegyűlt a két csapat, a Machineries Of Joyt nyújtották át nekünk lezárásképp.

Nem kétséges, hogy két főzenekart láthattunk ezen az estén, engem a Die Krupps pörgetett fel, másokat meg épp a Nitzer Ebb, ez így kerek, hibátlanok voltak, a bődületesen pocsék fények ellenére. Saját fénytechnikust hoztak, és ugyan a Dürer nem az észbontó fénykavalkádról híres, de érezhetően nem a fotósok barátja volt a szakember – mindegy, ez a privát nyűgöm, ezen kívül tökéletesnek mondanám az estét.

További fotók:
Nitzer Ebb
Die Krupps