Shock!

Nem az első, és ahogy most áll, nem is az utolsó húzódott-tolódott koncert valósult meg múlt héten az Opeth / The Vintage Caravan kettősének színrelépésével. A szeánszot még a nyitott szabadtéri színpadon rendezték meg, ami a hirtelen bejött hideg/hűvösebb időnek köszönhetően nem volt teljesen ideális (az esőt szerencsére megúsztuk, nem úgy, mint pár nappal előtte a Roadon). Ugyanakkor a léptéket látva nem is nagyon akadt más opció, a keverő vonaláig ugyanis egész sűrűn begyűlt a nagyérdemű, amire egzakt tippel nézőszám kapcsán nem próbálkoznék, de a Barba sátra bőven kicsinek bizonyult volna.

Kifogásízű közhely, de az elhúzódó munkanap és a relatíve korai kezdés okán (ami amúgy nem volt annyira tragikusan korán, de ez alakalommal sajnos mégis elégnek bizonyult) a The Vintage Caravant lényegében sikerült lekésnem, az ő bulijuk így konkrétan az utolsó másfél nótát jelentette számomra. Volt már szerencsém hozzájuk korábban, és lemezen is barátságban vagyunk, ez a fajta, a '70-es években gyökerező, régi vágású ötletekből táplálkozó zene eleve a barátom, meg hát eleve nem kenyerem bármit is kihagyni, ha már megnézhetem. (A Graspopon nyáron meg egy másik produkcióval való fedés miatt voltam kénytelen ugrani, szóval személyes nyomorként dupla szívás idénre már.) Az elcsípettek alapján hangulatos volt a zenekar, ráadásul értő közönség előtt.

Amint említettem, őszintén meglepett, hogy az Opeth kezdésére ilyen szép számban összegyűltünk. Financiális terhekkel fenyegető tél előtt, egy időjárásilag is terhelt napon azt hiszem, ez szép eredmény. Oké, ha jól tévedek, nem jártak nálunk nagyjából a Heritage körútjának hazai állomása óta, utána valahogy lecsúsztunk a térképükről, ennyi kihagyás meg nyilván generálja az éhséget, valahogy mégis klubméretre kalibráltam eredetileg az estét.

Åkerfeldt úr a hírek szerint egyébként megfázással küszködött, de ez nem igazán volt észrevehető, a színpadról nyoma sem köszönt vissza. Jókedvűen, kedélyesen konferálta végig a bulit (ebbe is belejött az évek során, hol vannak már a korai idők szűkszavú, szégyenlős konferálásai), jó humorérzékkel is fűszerezve, a végén még a helyi cateringet is megsimogatta picit (a spéci, nekik készült Opeth-tortát még a csapat facebook oldalán is megosztotta), szóval láthatóan tényleg jól érezték magukat. A hideget meg eleve félvállról vették. Egyébiránt ide már a szeptember elején bejelentett új dobossal, a Paradise Lost irányából ismerős Waltteri Väyrynennel érkeztek, ami koncertezés szintjén friss történet, de hát veteránokról van szó jobbról-balról, így természetesen minden a legnagyobb profizmus szintjén futott le.

Mikael amúgy a bőrdzsekije mellé egy olyan karimás kalapban lépett színpadra (és tolta le a buli nagyobb részét), ami által távolabbról elsőre kábé úgy festett, mint akit épp most futott be egy klasszik amcsi western forgatásáról, ez picit mókás volt (semmi jelentősége nincs amúgy). A nagyszínpad a kellő teret biztosította a színpadképhez is, a fények adta támogatás pedig így teljes valójában tudott is érvényesülni. A Riverside-buli esetében ugyanezt éreztem, klubban „szoktuk meg" őket, eredendő közegük is az, de már rég nem vesznek el ekkora színpadon sem, sajátos atmoszférájukat pedig sikerült átadni a nézőtérre is. Közös pont a kiváló hangzás is, itt is első pillanattól példásan szólt minden.

Ami a programot illeti, hiába van tele gyöngyszemekkel az új (új, haha, a 2019-es) In Cauda Venenum album, és hiába, hogy ez a körút, ha évekkel később is, mégiscsak annak a bemutató turnéja lenne, túl éppenséggel nem simogatták az ottani dalokat. Az érzéseim ez ügyben kettősek: egyrészt szívesen fogadtam volna több friss nótát, lenne, lett is volna még mit idecitálni (ami persze egyénfüggő, de gondolom, nem én vagyok csak így ezzel), ugyanakkor azt, hogy onnan mindössze kettő került kalapba, simán ellentételezték a karriert átívelő programmal. Ortodox fanok talán jobban örültek volna több hörgősebb régi dalnak, ha már visszafelé tekintés, számomra azonban sokkal egészségesebb volt ez az elnyújtott setlist. A kétórás játékidőbe a dalhosszok miatt csak tizenegy tétel fért, ezeket azonban nem kevesebb, mint tíz (!) albumról csipegették össze, úgyhogy itt tényleg mindenkinek jutott, és mindenki kapott is. Az is jólesett, hogy nem folytak bele túlságosan a finom, elszállós dolgaikba, a Moon Above, esetleg a Hope Leaves volt talán, ahol ez leginkább kiteljesedett, de összességében egy intenzívebb program került terítékre. A színpadfelszántás persze továbbra sem az Opeth műfaja, ezúttal is inkább a nagybetűs zene áradt belőlük.

Remek koncert volt, az eltelt bő hét ellenére sem igen találok fogást rajta.

Fotó: Barba Negra