Shock!

A lengyel progrocker Riverside rendszeresen felbukkan nálunk, tizenéve rajta vagyunk már a térképükön, így az aktuális körút meghirdetése anno nem volt meglepetés, „vártam", és örömmel konstatáltam is. Maga ez a turné ezzel együtt minden más akkorival együtt covid-áldozat lett, csak tolódás után valósult meg, viszont végül nívósabb és méltóbb körülmények közt, mint gondoltam. Őszintén szólva eredetileg azt vizionáltam, hogy eddigi „léptékük", azaz az egykori Diesel Klub meg az A38 után kábé a Negra sátras „kistermébe" kerülek majd, így kellemes meglepetésként ért, hogy a kinti nagyszínpadon tartották meg a bulit.

Nem túlzás, hogy a Riverside visszajár hozzánk, anno épp ezért érzékenyen is érintett, amikor 2017-ben épp abból a körből maradtunk ki, amikor a magánkiadásban kihozott dupla élő albumot (Lost 'n' Found - Live In Tilburg) turnészuvenírként jelentették meg, kellett is kicsit vakarózni, hogy mégis polcra tehessem. (Mellékszál, de az anyag végül még 2019-ben, a Wasteland lemezt bemutató körút A38-as állomásán, de még a mostani körben is ott volt a merchpultban. Ahogyan az is, hogy a remekül szárnyaló forintunknak köszönhetően az euróban amúgy standard, sőt, reális árakon futó portékáik ezúttal már igen „izgalmas" hazai árakon kerültek terítékre. Szokni kell sajnos, úgy fest, ez az az alternatív valóság mostanában velünk marad még.) Az időjárás is támogatott minket, az este nívóját pedig mindenképp emelte a nagyobb léptékű körítés, egyszerűen jó érzés volt látni őket egy kompletten megálmodott, méltó közegben.

Összességében persze a szabadtér nagy volt, de összegyűltünk elegen (mi több, tisztességes számban is) ahhoz, hogy ne legyen kellemetlen a helyzet, az meg, ha lehet könnyen jól helyezkedni, nézőként soha nem sértés. Egy „normális" világban persze tömegeknek kellene szeretni az ilyen igényes, finom zenéket is, viszont aki ott volt, értő közönséget alkotott. A hangulattal így odalent sem lehetett gond, amikor pedig Duda azt mondta, köszöni a csodálatos fogadtatást, érezhetően nem (csak) marketing duma volt. (Újabb mellékszál, de a koncert után a szervezőknek külön is megköszönték a turné eddigi legjobb helyszínét éppúgy, mint a cateringet, amivel várták őket.)

Az össze-vissza csúszkálásnak köszönhetően ez a turné, ami szegről-végről a Wasteland második szakasza (is) le(hete)tt volna, végül húszéves jubileumi körút lett, és mint az elején, talán már a második dal előtt el is hangzott, igyekeztek is felölelni az eddigi karriert, megemlékezve minden lemezről és korszakról – kivéve épp a Wastelandről. Talán az lehetett a logika, hogy azt legutóbb alaposan körbesimogatták, ez a jubilálás meg remek lehetőség olyasmiket porolgatni, amiket nem feltétlen szoktak. A 2016-ban tragikus hirtelenséggel elhunyt Piotr Grudziński emlékének ajánlott, most is előadott Towards The Blue Horizon nyilván az egész esete egyik emocionális csúcspontja volt, egyben számomra talán felvezetése is a buli második felébe inkább besűrített emblematikus sikerdalaiknak. Olcsó ez, tudom, hiszen Riverside-rajongóként pontosan tisztában vagyok vele, hogy mennyi értékes dal lapul itt oldalágon is, a koronaékszer mégis a We Got Used To Us, és persze a ráadás előtt ellőtt Second Life Syndrome volt, nem is beszélve a ráadás legvégére tartalékolt csodaszép Coneiving You-ról. Az O2 Panic Room sem sért soha, a Time Travellers meg akusztikus verzióban került terítékre, és így is gyönyörű.

A koncert hangulata simán magával húzott. Annak ellenére, hogy az eleje felé nem a ragadósabb slágerek kerültek terítékre, és még csak nem is feltétlen az elszállósabb, finomabb dolgaik, könnyű volt felülni a feelingre – jobbra közvetlen előttem állt például egy srác, aki körülbelül úgy headbangelte (!) végig már a nyitó The Same Rivert, meg az azt követő #Addictedet is (persze az általános tempóhoz igazítva amolyan „lassított" formában), mintha legalábbis valamilyen death metal bulin lenne. A zene jellegéből adódóan inkább az átélés jött fentről is, nem egy felszántós produkció, belőlük eleve a zene árad, nem a körítés adja el az egészet. Még úgy sem, hogy a nagyszínpad adta lehetőségeknek köszönhetőn a valóban varázsos fények sokat tettek hozzá az egész atmoszférához. Michał Łapaj például még a borúsabb témáknál sem bír nem mosolyogva játszani, kicsit ugyanaz a „tudathasadt" állapot ez, mint amikor Matyi az F.O. System bulikon fülig érő szájjal énekeli a túlvilági sötétségű dark szövegeket. Ó, és el ne feledjem, Maciej Meller, aki bizarr módon épp akkor vált turnés kisegítőből állandó új gitárossá, amikor a világjárvány parkolópályára tette őket, továbbra is úgy illik közéjük, mintha mindig itt lett volna, temperamentumra, színpadi jelenlétre is, játéka pedig méltó az itt szerzőként is erős pillér elődjéhez. Duda úr meg teljesen kortalan, mint aki megállt az öregedésben, valahogy e tekintetben is egy vágányon futnak a kortárs/barát Steven Wilsonnal – remekül tartja magát, és remek formában is van. (Mellékszál 3: az évekkel eztelőtt együtt elkövetett egy szem dal után összehozhatnának egy teljes albumot is közösen, papíron abból igazán kellemes dolgok sülhetnének ki.)

A Barbában szokásos tíz órás kötelező koncertzárás ezúttal valamiért kitolódott (nem kérdeztem utána, de amilyen szigorral tartják ezt mindig, erre nyilván megvolt most a megfelelő alap). Először csak érdeklődve figyeltem, szimplán túlcsúsztak-e, ám mikor még mindig további dalba kezdtek, nyilvánvaló lett, hogy a 22.00 nem a célszalag még. Ellenkező esetben lett volna azért hiányérzet épp az említett egyes kihagyhatatlan daloknak elmaradása miatt.

Nincs ezt nagyon miért tovább ragozni, ez egy minden szempontból tökéletes (vagy, ha dalválasztásban másfelé súlyoznánk, majdnem tökéletes) koncert volt, kiváló hangzással, lenyűgöző látvánnyal, alázatos zenekarral.