Shock!

Sajnos annak idején - rajtam kívül álló okok miatt - Mariusz Dudáék első magyarországi koncertjét kihagyni kényszerültem, úgyhogy most kétszeres izgalommal vártam ezt a bulit. A helyszínválasztástól ugyan nem igazán ájultam el (valahogy mindig is nyomasztónak, élettelennek tűnt számomra ez a klub, és az akusztikájával sem vagyok igazán elégedett), de a lényeg végül nem ez volt, hanem az este fő attrakciója, a lengyel Riverside négyesfogata.

Előttük azonban földijeiket, az instrumentális zenében utazó Tides From Nebulát voltunk kénytelenek végighallgatni. Ez az ún. post-rocknak titulált muzsika engem valahogy sosem tudott megfogni – igaz, lehet, hogy nem a megfelelő hangulatban, vagy épp nem a megfelelő bandákkal próbálkoztam. A fiatal srácok műsora mindenesetre nem inspirált arra, hogy jobban is beleássam magam ebbe a világba. Szerzeményeik mintha '94 körüli Anathema dalok instrumentális középrészeinek egymás után hajigálásából álltak volna össze – önmagukban igazából még hangulatosak is ezek a témák, csak éppen számomra dalokká nem álltak össze, illetve nem éreztem azt, hogy a nóták tartanának is valahonnan valahová. Ráadásul mintha máshogy nem lehetne ezt a zenét játszani, mint vagy a térdig lógatott hangszerekre görnyedve, vagy a gitárokat kényszeresen a levegőbe emelgetve. Mondjuk nyilván nem ez a lényeg, de vicces volt a látvány. Ha rajtam múlik, simán kihagytam volna őket az életemből, és szerveztem volna be helyettük például a hazai Solar Screamet...

A meglepően sokat játszó előzenekar után végre aztán a színpadra keveredett a Riverside, aki miatt összegyűlt a jelenlévő, saccra úgy félháznyi publikum. Ugyan az előzetes hírek két és fél órás buliról szóltak, ez sajnos végül nem volt annyi, csak kb. két óra, de ennek ellenére nem mondhatnám, hogy hiányérzettel távoztam volna a program végeztével. A tízéves fennállását ünneplő banda karrierjén korrektül átívelő műsorban ráadásul nemcsak a négy albumról már ismerős nótákat kaptuk meg, hanem volt friss szerzemény is a turnéra kiadott vadiúj EP-ről, sőt – karjaimon hatalmas libabőröket generálva – a Leave That Thing Alone képében egy Rush-instrumentálist is eltoltak nekünk, mondanom sem kell, zseniálisan. (Az előző állomáson állítólag a YYZ-et vették elő.)

A dalszövegek meg a zenekari fotók alapján a bőgős-frontember Mariuszt egy magába forduló, introvertált figurának gondoltam; lehet, hogy az is, de a színpadon mindenesetre mosolyogva, szimpatikus konferálásokkal, barátságos attitűddel vezényelte végig a produkciót. A meglepően sok lengyel rajongót is magába olvasztó közönség szemlátomást tudta, miért jött, sokan fújták-fújtuk kívülről a jól ismert sorokat. A viszonylag szerény nézőszám ellenére a hangulatra nem lehetett panasz, mint ahogy a hangzás is rendben volt, főleg a klub akusztikai adottságainak ismeretében.

Végtelenül szimpatikus csapat ez a Riverside. Hasonlóan mondjuk a meg is idézett Rush tagjaihoz, abszolút szimplán néznek ki, barátságosan viselkednek, miközben úgy zenélnek hatalmasakat, hogy nem merevednek kötelező gitárhéroszi vagy épp dobosfenoméni pózokba. Sőt, voltaképpen nem is hivalkodó, ahogy és amit zenélnek, a finomságok náluk inkább a felszín alatt húzódnak meg, elegánsan és diszkréten. Ez nem a villantós iskola, mégis nagyon tartalmas a lengyelek muzsikája, bármennyiszer hallgatom meg szívesen a lemezeiket. Ez a koncert is arról győzött meg, hogy néhány nyilvánvaló hatásuk – Tool, Rush, Porcupine Tree, Pink Floyd – ellenére is sajátos, egyedi hangvételű a zenéjük, ami kompakt módon áll össze kerek egésszé, legyen szó kifejtősebb, hosszabb lélegzetű darabokról, vagy olyan fogósabb, slágeresebb nótákról, mint pl. a védhetetlenül ütős O2 Panic Room. A két óra nagyon hamar elrepült, kiválóan és tartalmasan szórakoztam, soha rosszabbat. Remélem, jönnek majd a következő turnéval is.