Az idei május igencsak elkényeztetett minket minőségi koncertekkel, legyen szó klubkoncertről vagy jóval nagyobb léptékű helyekről és zenekarokról. Elképzelni nem tudtam, a lengyel Riverside vajon hány embert mozgat meg itthon, annak ellenére, hogy kétségtelenül a mai legizgalmasabb progresszív zenekarok között lehet emlegetni őket.
Az estet a hazai Deadwing nyitotta, akik már a nevük miatt is rokoníthatók a Porcupine Tree-vel (a zenéjük miatt még a Toollal és a Psychotic Waltz-cal is). A srácok hosszú, komplex szerzeményekben gondolkodnak, ami nem könnyíti meg a zene befogadását, és elsőre nehéz volt bármiféle kapaszkodót találni, ami beleragadna a fülbe, 
így nyilván nem azok fogják kedvelni őket, akik a felejthető, futószalagon termelt rockbandákért rajonganak. A zenekar énekese végig fülig érő vigyorral énekelt, ami talán nagyrészt annak is köszönhető, hogy Devon Graves a színpad előtt nézte végig koncertjüket. Az külön aranyos volt, amikor egy hosszúnak tűnő dalfolyam után bekonferálta, hogy most következik egy 18 perces (kb.) szerzemény, mivel gyakorlatilag addig is szinte egy végeláthatatlan dalnak tűnt a koncertjük. Az elején még igencsak gyéren álltak a nézőtéren az érdeklődők, de a végefelé, ha akkor még szellősen is, de a terem végéig megtelt a hajó gyomra. A zene elsőre számomra szimpatikusnak tűnt, az énektémákon kellene még egy keveset dolgozni, valamint a színpadi jelenléten, mivel az énekesen kívül nem igazán lehetett érezni a többieken a rockzenekari jelenlétet, kisugárzást. Mindezek ellenére a Deadwinget érdemes a proggereknek figyelniük, az idén megjelenő első lemezt meg kíváncsian várom.
Devon Graves utoljára a Deadsoul Tribe-bal járt nálunk, 2004-ben. A zenekar azon kívül, hogy elkészített pár lemezt és néha fellépett itt-ott, nem igazán mozgott sokat, aminek okait kár lenne boncolgatni, talán ők maguk sem voltak motiváltak úgy igazán sosem, ki tudja. Devon most egy akusztikus szólóprogrammal jött, ami annyira spontán esemény, hogy egyáltalán nem is próbál az ilyen fellépésekre sosem (mondjuk tény, hogy minek), és azt is koncert közben találja ki, hogy mit is fog játszani a következő percekben. És ez pontosan így is történt, néha meg is kérdezte tőlünk, hogy mit játsszon, amivel abszolút családias, baráti hangulatot varázsolt. Devon egymaga a Határtalan Bánat, a dalai is főleg a lelki gubancokat bogozzák össze még jobban, és ezt meg is ideologizálta valahogy azzal, hogy a mollos dalokat szereti inkább. Nem tudom, mennyire volt szerencsés egy 70 perces akusztikus program a Riverside előtt közvetlenül, főleg, hogy egy idő után elég zavaróan előrehallatszott a folyamatos duruzsolás – de nyilván nem volt mindenki erre a fajta merengésre vevő. A programban természetesen Deadsoul Tribe, Psychotic Waltz dalok is helyet kaptak, mellettük David Bowie, Elton John (!), 
Eagles dalokat is elpengetett Devon – olykor egy kevés visszafogott humorral átszőve. Számomra az I Remember és az egyik örök klasszikus kedvencem, a My Grave volt a csúcspont, még így, a zajosan beszélgetős közönséggel a hátam mögött is. Elképzelésem nincs, mi fájhat ennyire végtelenül Devonnak, de hallgatóként csak megköszönni tudtam ezt a két dalt. Jó volt, szép volt, köszönjük ezt a hetven percet!
Habár a lengyel Riverside (is) a Porcupine Tree (meg a Tool persze és még pár pszichedelikus hetvenes évekbeli zenekar) iskoláján nevelkedett, korántsem lehetne őket kopicsapatnak mondani, és annak ellenére, hogy ők sem igazán túlzottan rocksztárisztikus alkatúak, valahogy mégis azonnal érezni lehetett azt a megfoghatatlan „izét", amint színpadra léptek. Az vitathatatlan, hogy énekes/basszusgitáros Mariusz Duda a maga visszafogottságával abszolút színpadi alkat, ráadásul úgy köszönt nekünk, hogy: sziasztok. Köszönjük. Meg azt is köszönjük (úgy látszik ez egy ilyen köszöngetős este volt), hogy kaptunk egy tökéletes koncertet, remek hangzással (a hajón voltam pár tényleg jól szóló koncerten, de a Riverside magasan az egyik legjobb volt), a szó legjobb értelmében emberi érzésekkel, hangulatokkal. Négy lemezzel a hátuk mögött volt miből válogatni, de nyilvánvalóan ez még az Anno Domini High Definition promóciós koncertkörútja, így innen válogattak a legtöbbet (a rettenet memóriám miatt nem esküdnék meg, de talán az egész lemezt eljátszották), de volt még Parasomnia, Rainbow Box, a legvégén pedig a jó hosszan elnyújtott, hipnotikusan lüktető (és alapkedvenc) 02 Panic Room.
Azt sem mondhatnám, hogy Mariuszon kívül nem volt jelen a többi zenekartag a színpadon, a totálisan nem progzenész külsejű (inkább valami southern csapatba illenének) Piotr Grudziński gitáros és Piotr Kozieradzki dobos pónemre akár távoli rokonok is lehetnének, de Mariusz mellett inkább Michał Łapaj billentyűs ragadta magához a figyelmet a hangszerparkja mögött, főleg amikor a theremint, ezt a mai fejjel már hajmeresztően fura, de roppant hatásos hangszert bűvölte - olykor metalvillával, ahogy azt illik. Zenei és hangulati élményként az év egyik legjobbját nyújtotta a Riverside – ezt már most ki merem jelenteni – és talán a srácok is jól érezték magukat, láthatóan ők sem nagyon akartak lemenni a színpadról a végén. Nagyon remélem, hogy nem ez volt az első és utolsó fellépésük nálunk, mert ez is olyan koncert volt, amire bármikor máskor, gondolkodás nélkül...
