Shock!

Igencsak elkényeztetik mostanában a klasszikus progresszív muzsikák honi szerelmeseit. Alig néhány nappal a remekül sikerült Spock's Beard / Beardfish buli után Lengyelország és egyben Közép-Európa legjobb progresszív rock zenekara, a Riverside is Budapesten koncertezett, ráadásul a Fates Warning és társai érkezésével bivalyerős ősznek is elébe néznek a színtér rajongói.

Néhány napja a Spock's Beard esetében azt írtam, hihetetlen, milyen eleganciával és megalázó könnyedséggel muzsikálnak a srácok. Nos, a lengyel négyes vonatkozásában szintén csak ismételni tudom a leírtakat. Épp ezért abszolút nem bántam, hogy a Riverside bemelegítő csapat helyett inkább egy monstre kétórás programmal készült. Személy szerint sokkal inkább pártolom az ilyesmit, mint az ún. mini fesztiválokat, ahol egy rakat előzenekaron kell átverekednie magát az egyszeri rajongónak, mire kedvencei végre színpadra léphetnek. Ráadásul mindez általában már jó későn is történik, ebben az esetben viszont a meghirdetett kezdést is szigorúan betartotta a csapat. Fél kilenckor tehát kihunytak a fények, elhallgatott a bulit felvezető, meglehetősen zsibbasztó Night Session Part 1 & 2, és a kezdődött a buli. Azt mondjuk túlzás lenne állítani, hogy a srácok berobbantak volna a színpadra, de törött lábú billentyűssel mindez nehezen is lett volna kivitelezhető. Michał Łapaj két mankó meg egy road segítségével bicegett be a billentyűk mögé, a többiek pedig egész egyszerűen besétáltak, és kezdetét vette az előadás.

A Riverside sosem volt egy színpadot felszántó csapat - muzsikájukhoz, dalaik hangulatához nem is illene az ilyesmi - az a könnyed, ám rendkívül intenzív előadásmód, ahogy dalaikat megszólaltatják, mégis kifejezetten élvezetessé varázsolja koncertjeiket. Látnivalónak sem unalmas tehát a négyes, a dalok interpretálásának minőségéről pedig aligha kell bármit is mondanom. Mariusz Dudának, a kvartett fő agyának és szövegírójának amellett, hogy remekül énekelt és a basszusgitárt is megalázó eleganciával kezelte, még arra is jutott energiája, hogy néhány humoros pillanatot csempésszen az estébe. Farzsebéből elő-előkapott néha egy papírlapot, melyre – gondolom fonetikusan – előre felírt pár rövid magyar mondatot. Így a szokásos „köszönöm" és „Jól érzitek magatokat?" mellett egy ízben azt is anyanyelvünkön tudhattuk meg, hogy mi lesz a „következő szám." Közvetlen és jópofa jelenet volt, ahogy az egész zenekar is az, és úgy gondolom, ez a szimpatikus, szerethető attitűd nagyban hozzájárul népszerűségükhöz is. Mert bármennyire is erősek és jók a lemezeik, a kereket ők sem találták fel újra. Zenéjükben a régi nagyok munkásságának panelei igen hangsúlyosan vannak jelen, sőt néha teljesen egyértelműen tetten is érhetőek az innen-onnan merített témák. Ahogy Mariusz meg is jegyezte, voltak ők már a lengyel Dream Theatertől kezdve minden, de ahogy őket sem zavarja, úgy engem sem érdekel egy cseppet sem, hogy az egyik dalban a Pink Floyd, a másikban pedig épp a Deep Purple árnya dereng fel meglehetősen egyértelműen. Utóbbira rá is erősítettek, hiszen Michal még a Perfect Strangers elejét is bejátszotta, mikor Mariusz megemlítette a Purple párhuzamot.

Manapság már az úgynevezett progresszív rock színtér is sok esetben meglévő elemekből építkezik, én viszont úgy gondolom, hogy a hangsúly nem a feltétlenül erőltetett újdonságkeresésen, hanem a jó dalokon kell legyen. A Riverside esetében utóbbival fikarcnyi gond sincs, így a kétórás program még feleannyinak sem tűnt. A koncertet az új lemez három tétele - a New Generation Slave, a The Depth Of Self-Delusion és a Feel Like Falling - kezdte, majd pedig felváltva érkeztek az új, valamint a régebbi dalok. A hangsúly természetesen az utóbbi anyagokon, főleg a Shrine Of New Generation Slaves és az Anno Domini High Definition lemezeken volt, de elhangzott a Memories in My Head EP leghosszabb tétele, a kiváló Living In The Past is. Még a Second Life Syndrome-ról is befért egy dal, így egyedül a debüt Out of Myself nem képviseltette magát a koncerten.

A Riverside tehát egy kétórás, kiváló hangulatú, átfogó programmal szórakoztatta a hajót nagyjából félig megtöltő, ám meglehetősen fanatikus közönséget. A cucc az A38-tól már megszokott, kiváló minőségben dörrent meg, így végképp minden adott volt egy tökéletes szeánszhoz. Nem is okoztak csalódást a srácok; kötve hiszem, hogy bárki is fejcsóválva távozott volna.