Shock!

„Ki itt belépsz, hagyj fel minden hétköznapi beidegződéssel!" Valami ehhez hasonló gondolatokat sugall a svéd Opeth, friss lemezének hipnotikus kezdő hangjaival, melyet mintha egy álomszerű, lassított képkockán feltáruló ódon kertkapu, berozsdásodott csapszegeinek nyikorgása követne, hogy valami nem evilági időbe és térbe vezesse a földi örömök kertjébe látogatót (Garden Of Earthly Delights). Egy olyan helyre ahol egyszerre van jelen a múlt és a jövő. Ahol megáll az idő és megszűnik a valóság, hogy valami még igazabb realitásnak adjon helyet. Ahol rálelhetsz a magadban eltemetett igazságra, melynek megismerésekor egyszerre válsz semmivé és mindenné.

Ugyan nem szokásom túlzásokba esni a magvas gondolatokkal, de ez az óriási zenei örökséggel rendelkező svéd zenekar egyszerűen felszínre hozza a mélyen lapuló, intellektuálisnak ható eszmefuttatásokat. Utóbbiaknak ezúton sem én fogok itt eleget tenni, csupán teszek egy próbát arra, hogyan lehetne szavakba önteni mindazt, amit az In Cauda Venenumon hallunk. Nyilván nem nehéz észrevenni azt sem, hogy roppant elfogult vagyok a zenekarral kapcsolatban, hiszen számomra ez a muzsika annyira egyedi és különleges, amit felesleges bárki előtt is eltitkolnom. Mégis megpróbálom az objektivitás lencséin keresztül megosztani a tapasztalataimat és valamennyire motiválni a neadjisten, frissen idetévedt olvasót/hallgatót, hogy ha hosszútávon nem is, de legalább egy órára próbáljon meg leugrani a mindennapi mókuskerékről, hogy megismerkedjen e kivételes csapattal. És e mutatvány gyakorlására talán a minden eddiginél szerteágazóbb muzsikát tartalmazó friss korong tökéletesen alkalmas is lehet.

Három esztendővel ezelőtt, az ugyancsak nagyszerűen sikerült Sorceress kapcsán még írtam olyanokat is, hogy az elmémben lerakódott kellemes emlékfoszlányoknak köszönhetően el tudnék viselni egy kis jól időzített hörgést is a dalokban. Nos, az új lemez kivesézésének időszakában ehhez hasonló vágyak már abszolút nem ütötték fel a fejüket, hiszen amit itt hallunk, megint kicsit az a más jellegű, finomabb húrokat is mesterien megpengető zenét játszó alakulat, és amelyet megint csak ugyanúgy lehet szeretni, ahogyan az eddigieket is. Tegyük is gyorsan hozzá: talán soha ezelőtt nem kívánt még egyetlen Opeth-lemez sem annyi törődést és ismerkedést, mint amit ez a legfrissebb remekmű megkövetel a hallgatótól. Egyrészt a szerzemények átlagosan hét perc felettiek, ami önmagában is komoly kihívást jelent a több mint egy órásra hizlalt anyagon, azonban a jelenkori Opeth-muzsika formája az igazán figyelemre méltó, amelyből Mikael Åkerfeldték szinte minden hagyományosnak nevezhető kapaszkodót száműztek.

A dalok a kizárólag tudatosan megkomponált részletek helyett, inkább ösztönösen és folytatólagosan örvénylenek az egyik érzelemből a másikba, ezáltal szabályosan magába szippantják az embert, és megadják az esélyt arra, hogy számos alkalommal alámerüljön e különleges atmoszférában. Utóbbit így csakis ez a csapat képes megteremteni. Ez alól talán csak egyetlen dal, a félelmetes melódiákból összehegesztett Universal Truth jelent kivételt, amelyben ott rejlik a kellő potenciál ahhoz, hogy már a második ismerkedést követően se legyél képes kitörölni az emlékezetedből. A svéd és angol nyelvre is egyaránt felfűzött zenei utazás (maradjunk a továbbiakban is az angol dalcímeknél) nagy része viszont direkt a speciális hangulatteremtésről szól, a hátborzongatóan szép, költeményekbe illő kis minieposzokról, amelyek egy-egy dalon belül is külön életre kelnek.

Elég csak a már említett Pink Floyd-ízű bevezető után berobbanó Dignityre odafigyelni: mintha valami szürreális filmbe cseppennénk bele, annyira sokrétű, különböző stílusokból táplálkozó muzsika jön velünk szembe. Martin Axenrot nem evilági ütemei vagy a lekevert, szimplán zseniális éteri hangok egészen más világba kalauzolnak, hasonlóan, mint ahogyan az egy drámaian befejeződő mozi stáblistája alatt is lenni szokott. Nem tehetek róla, de már csak utóbbi, pár másodperces kis szösszenettel is egyből levettek a lábamról, hiszen ilyen és ehhez hasonló ízes, finom és egyedi zenei csemegéket szó szerint csak három esztendővel ezelőtt hallottam a legutóbbi sorlemezen. Azóta sem, senki mástól... A filmzene-szerű koncepció egyébként is fokozottan jelen van, hiszen a több helyen fellelhető hangfoszlányok, dialógusok, de legfőképpen a csodás szimfonikus zenei motívumok mind-mind ez utóbbit támasztják alá. Mindezt úgy, hogy ez alkalommal is változatlanul a '70-es évekből táplálkozó pszichedelia és progresszív rock adja a szerzemények vázát. A Heritage óta jelen lévő Joakim Svalberg billentyűs vintage hangszínekre tekert elektromos orgonái és Hammondjai ezúttal is kiemelt szerepet kaptak, de amikor kell, a súly ettől még nagyon is jelen van, hiszen érezhetően most mintha kissé koszosabbra vették volna az összképet az előzményekhez képest. Martin Méndez sötét tónusú, változatos hangszínű mélyei is kellemes arányban, telten szólnak. Már csak emiatt is érdemes beleásni magunkat a dalokba, hisz a basszer a hagyományos sound mellett sokszor alkalmazza a Geezer Butler védjegyévé váló torzabb színeket is, valamint néha átvált fretless bőgőre is, ha valamelyik nóta éppen utóbbit igényli.

A Travis Smith festményébe csomagolt anyag minden egyes szerzeménye kifinomult, nemesi ízekre érlelt külön kis világ, amelyek idővel felfedik apró, ínyenceknek való csemegéiket, s amelyekhez szinte semmi más nem kell, csak türelem, nyitottság és a figyelem megszentelése. Kizárólag ebben az esetben hálálja csak meg a törődést mind a nyolc perc fölé kiterjesztett, Mikael ragyogó énekével és az ős-Hawkwindre emlékeztető, vad, space-es jammelésekkel fűszerezett Heart In Hand, vagy a hasonló terjedelemmel büszkélkedő, és csúcspontokban egyaránt bővelkedő All Things Will Past. A Next Of Kin vonósokra komponált felépítése és szerkezete pedig csak önmagában megérne egy külön tanórát. Ahogy befejezik, az tulajdonképpen maga a csupa nagybetűs KATARZIS. Ami ugyanígy elmondható az ezt követő, zongorás, floydos Lovelorn Crime-ról is, amelyben Fredrik Åkesson a lehető legízesebben idézi fel David Gilmour egyedi stílusát, hogy aztán felkészítse a terepet a szigorúan építkező Charlatanhoz, ahol a végkifejletben még szerzetesek gregorián kórusát is sikerült olyan váratlanul beékelni, hogy ismét elmondhassuk: ilyet sem hallottunk még soha Opeth-lemezen. A hasonlóan friss elemekkel operáló, már említett Universal Truth után persze megint szokatlan megoldásokat hallhatunk a sötét, ördögi hangulatú, swinges The Garroterben, ami tökéletes aláfestés (lenne) egy bizarr David Lynch-filmhez – amivel talán el is mondtam mindent nagyszerűségéről. Ha pedig épp arra lenne szükséged, hogy kitárt karokkal, behunyt szemmel és tiszta elmével lebegj a semmiben, akkor a Continuum tripes, utaztató melódiái erre kifogástalanul alkalmasak lesznek.

Biztosan lesznek most is olyan ősrajongók, akiket ugyanúgy untatni fog az In Cauda Venenum minden egyes hangja, mint ahogyan gyakorlatilag minden, ami a Heritage – rosszabb esetben a Blackwater Park – óta történik a zenekar háza tájékán, de ők talán képesek lesznek majd ezt meggyőző érvekkel is alátámasztani a kommentszekcióban. Ettől függetlenül engem még mindig el tud varázsolni ez a csapat, anélkül, hogy elvakult rajongóként viselkednék, hiszen Åkerfeldték továbbra is képesek olyan pluszt adni, ami egyre ritkább jelenség a mai mezőnyben, és képesek még az intuícióval megáldottakat is fogékonyabbá tenni a zenehallgatás művészete iránt. Hányingert okozó szenttehén-effektus ide vagy oda, nekem ez most ugyanúgy tízpertíz, mint ahogyan az életmű kábé 80-90 százalékából bármi.