Shock!

Tapasztalatom szerint többnyire három alapvető ok miatt szoktak a rajongók elfordulni (gátlástalan köpködésbe kezdeni) egy jól bejáratott nevű zenekartól: stílusváltás, önismétlés, tagcserék. Mindezekhez pedig hozzátehetünk egy negyedik jelenséget is: a hallgató lelkesedésének fokozatos csökkenését, ami általában akkor szokott bekövetkezni, ha egy csapat viszonylag hasonló lemezeket kezd el futószalagon gyártani. Nos, tökéletesen meg tudom érteni és át is tudom érezni e tábor keserűségét, mert nekem is akad pár nagy kedvencem, akik miatt már többször éreztem magam úgy átverve, mint aki éppen most érkezett haza a „mézédes" dinnyevásárlásból. Mégis, ha egy olyan zenekart kellene említenem a favoritjaim közül, akikből tényleg csak a legvégső esetben tudnék kiábrándulni, az egyik minden bizonnyal az Opeth lenne.

Akárhogy is nézzük, egy kiszámíthatatlan zseni – jelen esetben Mikael Åkerfeldt – feltérképezhetetlen személyisége nélkül ugyanúgy nem létezhetne Opeth, mint ahogyan Jeff Waters nélkül Annihilator vagy éppen Dave Mustaine nélkül Megadeth sem, de miközben utóbbi úriemberek körül a mai napig is egy egész hadsereg váltogatja egymást, főhősünk mellett immár öt éve stabil a zenekari felállás. Sőt, Martin Mendez basszer egyenesen tizennyolc éve adagolja itt a mélyeket, s Fredrik Akesson gitáros is majdhogynem tíz esztendeje csápol a csökönyös fő dalszerző mellett, ami nem kis teljesítmény. A Per Wiberg távozása óta jelen lévő Joakim Svalberg billentyűs is szorgalmasan tenyerel hangszerén, és egyre inkább előtérbe is tolják (tegyük hozzá: sok „hűséges" Opeth-rajongó legnagyobb bánatára).

Mikael persze szépen elárulta korábban, milyen jól érezte magát a stúdióban, illetve mekkora öröm volt az új nóták felvétele, és hálistennek nem bocsátotta előre, hogy ez lesz az eddigi legjobb, legsúlyosabb, leg-legmindenebb Opeth-lemez. De már most előre leszögezhetem, hogy mind közül ez lett a legváltozatosabb. Más kérdés, hogy a rajongók mennyire fogják jól érezni magukat az új dalok hallatán, a lényeg, hogy a főnök élvezte. Az első ismerkedés alkalmával egyébként nekem kifejezetten tetszett, hogy a csapat most többnyire egészségesen eltalálta annak a bizonyos „Opeth-esszenciának" az arányait, és az is jól esett, hogy a progrock felé történő – talán tényleg egy kicsit soknak tűnő – elkalandozás után most még az eddigieknél is szerteágazóbb, de furcsamód mégis összeszedettebb muzsika jött ki belőlük.

Hazudnék persze, ha azt mondanám, hogy nem örülnék egy oldschoolosabb anyagnak IS, de szerencsére abban a helyzetben vagyok, hogy szinte mindent bekajálok, amihez Åkerfeldt hozzárakja a magáét, és lassan már az a kijelentés is szállóigévé válik, hogy még az is opethes lenne, ha Kis Grófo stílusában írna zenét. Ugyanakkor ismétlem: nem mondom, hogy nem esne jól egy kis hörgés, valamint a Watersheden (még) gyakran hallható death metalos, egyszerre nyers, örvénylő és védjegyszerű riffeket is sokszor el tudnám viselni a letisztultabb pillanatok között, bár a hangzás most kicsit koszosabb, mint korábban. A hangsúly ugyanakkor mindig a sajátos atmoszférával és önálló karakterrel rendelkező dalokon van, és ahogy eddig, ezek néha most is nyomasztóan vánszorognak, olykor pedig gátakat átszakító, megrázó erejű témákban torlódnak össze, hogy aztán epikus magasságokból hulljanak vissza valami misztikus, akusztikus és szuggesztív előadásba.

Egyetlen hallgatás után persze semmi jelentősége sincs a véleményeknek, főként nem egy Opeth esetében, így aztán a hat láb mélységben eltöltött merülés után felbukkanva csak annyit tudok mondani, hogy a zenekar ezúttal egyszerűen „csak" hozta a papírformát és a megszokott minőséget. Nem ugorják meg az előző két progosabb cucc magas mércéjét, de nem is rombolják le a Heritage-en megkezdett utat, sőt, egy-két merészebb zenei kísérletezgetéssel még színesítik is. Olyanokkal, mint például az egzotikus, közel-keleti hangulatokkal operáló The Seventh Sojourn vagy a zsigeri doomriffel felfegyverzett, az újkori, letisztultabb Mastodon pillanatait is felelevenítő címadó. Ugyanakkor az a tipikus, hipnotikus Opeth-hangulat sem hiányzik a nótákból. Ott van például a Fleeting Glance, ami akár egy tripes Beatles-szám is lehetne a '60-as évek hippikorszakából, de a légies Sorceress 2 is totál pszihedelikus '70-es évek, akárcsak a végletekig váltakozó hangulatú, Martin Axenrot parádés felpörgésével érdekesebbé tett Strange Brew. A Will O The Wisp pedig inkább a minőségi akusztikus popdalok tömkelegét gyarapítja, szemben az Erával, amely tökéletes, jó értelemben vett hardrock-sláger, amelyet bármikor jól esik hallgatni.

A dobálózós, gitár/hammond-szólókkal fűszerezett, dinamikusabb hangvételű Chrysalis egyes részletei néha kiabálnak a jóféle hörgésekért, viszont a csodálatosan felépített The Wilde Flowers minden pillanata hidegrázós, beleértve az éteri dallamokat és a végén kibontakozó zúzdát is. Ezek a dalok persze most már nem csupán a ködöt, a sötét erdőt és az elhagyatott erdei faház homályos, gyertyával megvilágított sarkaiban lévő pókhálókat jelenítik meg az ember lelki szemei elé. Ennél kicsit szövevényesebbre változott a tartalom az öt évvel ezelőtti stílusváltás óta, azonban a muzsika még mindig hamisítatlan Opeth, és ugyanúgy bele lehet szeretni, ahogyan eddig is. A borítóról meg csak annyit, hogy eddig simán az év egyik leggyönyörűbbje! Travis Smith zöldből kékbe, kékből vörösbe átlényegülő ecsetvonásai szinte lélegeznek, s legalább olyan művészi értéket képviselnek, mint a csapat sokrétegű zenéje, ráadásul a kép tökéletesen kifejezi a zenekar jelenkori állapotát is. (Bár a nőnemű Sorceress cím mögötti pávaKAKAS jelenlétére azóta sem találtam kielégítő választ, ugyanakkor megjegyzem: a Sorceress maxi borítóján valóban egy hölgy látható.)

Tulajdonképpen még mindig ugyanazt érzem az Opethtel kapcsolatban, mint az egyszeri Mercedes-rajongó, amikor legördül a legújabb csúcsmodell a stuttgarti szalagról: a márkanév kötelez, a minőség adott. S ahogyan a mázlista fanatikus elfordítja a slusszkulcsot a vezetőülésen, nagyjából úgy terül szét az én arcomon is a vigyor a felcsendülő hangoktól, mint annak, akinek a motor duruzsolása jelenteti a legszebb zajt. A meglepetés ereje nyilván most már egy pávatojáshéjnyival kisebb, mint jó pár évvel ezelőtt, de ez természetesen nem az iránymódosítás miatt van így. Úgyhogy lehet köpködni, gyalázni, fojtogatni, kerékbetörni, szilánkokra zúzott Heritage CD-n térdepeltetni, bizonyos értelemben megértő leszek az ilyen jellegű véleményekkel kapcsolatban is, de ettől függetlenül a Sorceress még így is igazi, üresjáratoktól mentes zenei csemege, amely minden egyes kóstolással zamatosabbá válik.