Shock!

Csekély számú nálunk az a réteg, amelyik az Orphaned Land (és hasonló zenekarok) zenéjét szereti – illetve egyáltalán ismeri –, hajlandó lemezeket is vásárolni, és ha erre járnak, megnézi őket élőben is. Ennek ellenére most már elmondhatjuk, hogy a Kobi Farhi által vezetett csapat visszajáró vendégnek számít Magyarországon, és bízom benne, hogy ez a jövőben is változatlan marad. Az izraeliek ráadásul folytatták a két évvel ezelőtti tradíciót: akkor is vegyesfelvágott előzenekarokkal szórakoztatták az érdeklődőket, és ez most sem volt másképp. Igaz, nagy kár, hogy a palesztin Khalas nálunk pont nem játszott, a youtube-os videóik alapján kimondottan kíváncsi lettem volna rájuk.

A Jordániából származó Bilocate műsorára értünk a Club 202-be, akik amolyan korai Paradise Lost meets Dimmu Borgir-féle zenét játszanak, hörgős, darkos death metalt, a billentyűs témáknál lehetett leginkább érezni inkább a dimmus hangulatteremtést. A megtermett vokalista srác becsülettel végighörögte a műsort, és egyáltalán nem tűntek elveszettnek a színpadon, látszott, hogy nem a gimi padjából jöttek fel a színpadra. A basszusgitáros pónemre tiszta Szekeres Tamás (fiatalabb kiadása) volt, bár jóval mozgékonyabban viselkedett odafent. Annak ellenére, hogy a dalok így elsőre nem fogtak meg, meg nem is egészen az én világom már, amit játszanak, meggyőző volt az előadás, és lelkesen meg is tapsolták őket a végén a színpad előtt álldogálók.

Aki ott volt az előző két Orphaned Land koncerten, nagyjából sejthette, mire lehet számítani. A változást az új (illetve beugró) tagok jelentették, és természetesen az új lemezről eljátszott dalok. Matti Svatizky helyére Chen Balbus került: mosolygós fiatal kölyök, szimpatikus színpadi jelenség, és egyáltalán nem viselkedett félszegen a színpadon. Yossi Sassi hiánya biztos meglepett néhány embert, és valóban hiányzott a nonstop szélesen mosolygó, némelyest vidám vasárnapos hangulatot árasztó srác, de teljesen érthető okokból hagyta ki a turné első felét, hiszen éppen gyermeke születik. Így aztán Chen vitte el a hátán a show-t, legalábbis gitárjáték szempontjából, mert ugye az teljesen egyértelmű és vitathatatlan, hogy Kobi Farhi az, akire épül a zenekar és minden ehhez kapcsolatos vízió (és ennek megfelelően egy pillanatra, párhuzamként bevillant a Daniel Gildenlöw és a Pain Of Salvation is).

Kobi járt már nálunk fehérben, majd a múltkor csíkos (világos) hálóingben, most pedig elegánsabb, sötét alapon vékony világos csíkos ruhában, mezítláb játszotta el a szokásos Jézus-imitátor szerepét. Nincs is ezzel baj, teljesen érthető és jogos is, hogy rájátszik minderre, igaz, így minden előadáson egészen biztosan ugyanazokról a pózokról, gesztusokról lehet fotót készíteni (természetesen van is néhány szinte száz százalékosan megegyező képem a három koncertről), megspékelve néhány új momentummal.

Az előzenekarokat is mindig úgy válogatták össze, hogy legyen köztük arab (a múltkori Myrath óriási telitalálat volt például), és mivel az új lemezen még erősebb formában hirdetik a különböző vallású népek közötti egyetértést és barátságot, így az erről elég nyilvánvaló formában megfogalmazott Brothernél a Bilocate frontemberét, Ramzi Essayedet hívta fel maga mellé Kobi, aki egy palesztin kendőt is az énekes nyakába borított. Kobi Farhi ezt később színpadi kellékként hol a mikrofonállványra csavarta, hol magára. Lehet ennél bármi is szimbolikusabb náluk?...

Persze küldetéstudat ide vagy oda, az a helyzet, hogy piszok jók a dalok, rettenetesen könnyen magával ragadnak, legyen szó a friss The Simple Manről vagy az Ocean Landről, ami előtt Matan Shmuely bemutatta a már szokásosnak mondható „hastáncát". Matan egyébként kimondottan lazán és látványosan játszik, a show szerves része, nem is véletlen, hogy pont e dal után egy rövid dobszóló erejéig is teret engedtek neki. 

Mivel egyelőre „Év lemeze" esélyes az All Is One, így rettentően örültem, hogy aránylag sokat játszottak róla és pont a favoritjaimat, és ahogy előre sejtettem, a Children okozta számomra a koncert legmegrendítőbb pár percét. A dal előtt előtt egyébként Kobi megkérdezte, ki honnan érkezett, és mint kiderült, érkeztek rajongók Olaszországból és Ausztriából is, de akadt a közönség soraiban egy szír lány is, ami azért valahol tényleg nem mindennapi, ha jobban belegondolunk.

A szellős nézőtér ellenére a hangulat kifogástalannak bizonyult, minden megvolt, ami egy Orphaned Land koncerthez immáron szervesen hozzátartozik: táncolás, karlengetés jobbra-balra, ugrálás, együtténeklés, meg persze a fiatalabb generáció a standard fejrázással is megpróbálkozott helyenként. Nyilvánvalóan a legnagyobb ovációt a zenekar örök slágerei jelentették, a végtelenül pozitív életérzést árasztó Sapari és a Norra el Norra. Kobi annak ellenére, hogy kis megfázással küzdött, kifogástalanul énekelt és végtelenül szimpatikusan vezényelte le a koncertet – már megint.

A száraz tényeken kívül fontosnak tartom megemlíteni, hogy az Orphaned Land lelket kisimító zenéjére óriási szüksége van a világnak. És most tegyük félre az ideológiát, úgyis csak az számít, hogy megérint-e benned bármit is, amiből építkezhetsz, és elraktározhatsz magadban – a következő hasonló koncertig.