Különleges akusztikus előadással érkezett hozzánk az izraeli Orphaned Land, és hangos hangszerek helyett egy német hattagú kórus, a Stimmgewalt kísérte őket. A némelyest furcsán szervezett koncert első fellépője egy német opera-metal csapat, a mollust volt, és mivel rájuk kerestem koncert előtt, úgy gondoltam, az élet túl rövid ahhoz, hogy őket is megnézzem. A helyszínre érve épp szerelték szét a cuccaikat a színpadon talpig jelmezbáli szerkóban, ami csak megerősített a döntésemben. A pontos kezdést sem lehetett tudni sehol, de aligha ezért voltak elég kevesen: talán az elektromos hangszerektől megfosztott zenekar sem annyira vonzó az őszi koncertdömpingben.
Stimmgewalték kezdtek, három lány, három srác, és mi mással indíthatná egy német formáció az estet, mint egy Rammstein-dallal, a szövegében talán leginkább ide passzoló Engellel. A Van Cantótól is elhangzott egy szerzemény, majd a végén egy sört éltető vidám nótával szórakoztatták a nagyérdeműt, természetesen sörivással megspékelve. Aranyosak voltak, de kicsit olyan hatást keltett az egész, mint egy énekverseny selejtezője.
Egy Orphaned Land-koncert mindig élmény, így kíváncsi voltam, vajon egy intimebb környezetben mennyire és miként működnek a dalaik. Mivel eleve más hangszerelést kaptak, a setlistbe bekerült pár olyan szerzemény, amelyeket korábban nem nagyon játszottak (A'salk), meg persze a szokásos slágerek is felcsendültek (Sapari, Norra el Norra). A 2013-as koncerten Yossi Sassi ugyan még a zenekar tagja volt, de sajnos akkor ki kellett hagynia néhány állomást, azóta pedig új utakat jár, szólóban. A helyére Idan Amsalem érkezett immár végérvényesen, aki a rendezői jobbon gitár helyett buzukin játszott. Baloldalt a még mindig borzasztóan fiatal Chen Balbus mosolygott nonstop gitározás közben, Uri Zelcha Idan mellett foglalt helyett a basszusgitárjával. És érdekes, de hiába szólaltak meg akusztikus formában a dalok, Matan Shmuely fullos dobcuccon játszott. Egyre jobb egyébként a srác, és nem csak technikás, de látványosan is dobol, hajigálta a dobverőket, együtt élt az ütemekkel. Érzésem szerint kicsit túl is dobolta a számokat, és ha már ilyen formában gondolták ezt a műsort előadni, a kevesebb több lett volna, meg esetleg seprűt is lehetett volna használni néhány helyen. Engem speciel korántsem zavart annyira ez az egész, ám érzésem szerint a visszafogottabb megközelítés dobott volna az összképen.
A kórust balra hátra száműzték (egyébként nem is értem, miért jelezték az ajánlóban tizenöt tagúnak, eleve nehezen fért volna el ennyi ember bármilyen átlagos klubszínpadon), Kobi Farhi pedig középen foglalt helyet a szokásos Jézus-szerelésében, mezítláb. Nem tudom, fáradt volt-e, vagy valami baja volt a srácnak, de baromira üvöltött róla, hogy nincs ott fejben. Az egy dolog, hogy elénekelt mindent korrekt módon és eljátszotta a dalokat, de annyira kedvetlennek tűnt, hogy ez egy kicsit átragadt rám is, valahogy nem tudtam megfelelő módon ráhangolódni a dalokra, még ha némelyiknél sikerült táncra is perdülni.
Észosztás sem volt sok: persze Kobi szót emelt a béke mellett, és feltette a kérdést, hogy miért nem lehet háborúzás helyett zenét hallgatni meg inni a kibaszott sört, és teljesen igaza van, de ez sajnos kábé annyira utópisztikus és naiv gondolat, mint a gazdasági egyenlőség a világon. Mindenesetre nemes dolog a zene segítségével békét vinni zsidó-német-arab-bármilyen nemzetek közé, főleg, ha jók a dalok is. Persze a tréfa sem maradt ki, hastáncra invitálta a hölgyeket, amire érthető módon nem igazán akadt jelentkező.
A program nagy részét az utolsó két album adta ki (The Simple Man, All Is One, Brother, Let The Truce Be Known, Olat Ha'tamid, Bereft In The Abyss, New Jerusalem, Sapari), de minden korszakból kaptunk valamit, még az első albumról is, a The Beloved's Cry-t a ráadás elsőjeként. Mivel nem először láttam őket, nem tudott nem feltűnni, hogy Kobi minden mozdulata megtervezett, és ha már egyszer láttad, pontosan tudni fogod, melyik dal melyik percében mit fog csinálni. Ami érthető, koncepció húzódik meg minden mögött, de sokadszorra már erősen érzem a spontaneitás hiányát. Ahogy láttam, a színpadra ragasztott setlistből három dalt át is húztak, remélem, nem azért kaptunk rövidített progamot, mert nem volt teltház... Azért a hangulatra így sem lehetett panasz, ahol kellett, táncoltunk, ahol kellett, énekeltünk, természetesen az elmaradhatatlan záró Norra el Norrára is, a legeslegvégén Kobi megmutatta, hogy a hörgés remekül megy még neki.
Mivel szerencsére korán kezdtek, korán lett vége, és ugyan jó volt, szép volt, de ezúttal a katarzis elmaradt. Talán jobban át kellett volna gondolni az akusztikus átdolgozásokat, kicsit ad hoc-jellegűnek tűnt számomra az egész, német kórus ide vagy oda. Meg ugyan aranyos és rokonszenves a két „új" gitáros srác, de nekem borzasztóan hiányzik Yossi Sassi „vidámvasárnapos" jelenléte és jellegzetes játéka. Láthatóan egyre inkább Kobi köré épül minden, és fogalmam sincs, hova lehet még fokozni a Jézus-imitátorságot, de annyira sok már nem lehet a kalapban, talán a vízen járással még lehetne dobni a produkción. Legközelebb hangosabb, élettelibb koncertet szeretnék látni tőlük!
Hozzászólások