Shock!

Lehetnék akár dühös is. Érezhetném magam átverve, hülyére véve, hányhatnám az epét. Vagy éppen köpködhetném keserűen a szavakat kommentkultúrákban bejáratott módon: „Te vén pénzéhes geci! Se előzenekar, se merchpult, se fogsor a szádban? Tizenegy dal, szűk ötven percben, de abban már a visszataps is benne van? Hát ezért még egy falunapon is picsázás járna!" Végül is lenne rá okom, hiszen az oda-visszautat számítva jó három órát utaztam azért, hogy lássam Phillip Hugh Norman Witschke Rudzevecuis haknibrigádjának budapesti fellépését. De nem teszem, mert az igazság az, hogy mindennek ellenére jól szórakoztam. Ha háromnegyed órát, akkor annyit.

És jól láthatóan velem együtt így tett a Dürer Kert 041-es termét lényegében megtöltő embertömeg is. Ugrálás, taps, kurjongatás, minden volt itt, mint a búcsúban, és nem is csak a három AC/DC-feldolgozás alatt, amelyek közül a legjobban éppen a legkevésbé nyilvánvaló választást jelentő Up To My Neck In You sütött, de természetesen remek volt a Shot Down In Flames és a záró Rock 'N' Roll Damnation is. A debütáló korongon basszusgitáron is játszó, itt azonban kizárólag éneklő Allan Badger mindvégig hozta a kötelezőt, igaz, többet egy dekával sem, átkötőszövegei általában arra szorítkoztak, hogy bemondta a dal címét, meg azt, hogy a „híd dzsab" nevű korongról van (nem mintha lenne másik, ugye). És Phil Rudd saját dalai is tényleg ültek, legyen szó bár a nyitó, bódítóan dallamos The Other Side-ról, a slágeres Lost In Americáról, vagy a funkos alapokra vett No Rightról. A legnagyobb tapsot persze ezzel együtt is a nem kicsit díszís Repo Man és a klipesített címadó kapták, meg nyilván az egyedüli ráadást jelentő, bluesrockosan lüktető Forty Days.

A Phil Rudd Bandet ezen a körúton a Head Jobot elkészítő trióhoz képest plusz két fő jelenti, így nálunk is volt egy fazonjában Gary Meskilt idéző gitáros (röhögtük is Kiss kollégával, hogy mi van, öreg, nem fizet elég jól a Pro-Pain?), és egy elég jellegtelen basszer is, de mivel valamennyi zenész lábát százas szögekkel rögzítették a színpad padlójához, meggátolva őket abban, hogy akár csak három lépést is megtegyenek, róluk sokkal többet nem érdemes elmondani. Így aztán a legnagyobb látványosságot túlzás nélkül a főhős jelentette, aki egyébként egész erőteljesen és hírnevéhez méltóan totál pontosan püfölte a dobokat, még ha a változatos jelző nyilván továbbra sem a legmegfelelőbb játéka jellemzésére. Viszont azt már-már külön show-elemnek tekinthettük, ahogy fogatlan szájával ütemesen nyamnyogott az ütések ritmusára, egyszerre idézve Popeye-t és egy idősek otthonának tápiókapudingon kérődző lakóját. Illúzióromboló is könnyen lehetett volna mindez, de annyira azért közel sem volt szembeötlő, másrészt pedig – ismétlem – Rudd dobolásában továbbra is ott van az a csak rá jellemző lüktetés, amit sokan és sokszor lesajnálnak ugyan, ennek ellenére valahol éppen ez a stílus jelenti az egész rockdobolás alapját, és ettől lesz saját dalai közül is majd' mindegyik annyira önfeledten magával ragadó.

Úgyhogy hakni volt ez, vitán felül, a bántóan rövid játékidő miatt jócskán maradt hiányérzet is az emberben, de a maga módján akkor is elszórakoztatott és kicsit kikapcsolt a szürke hétköznapokból. És hát azért nem minden nap láthatja az ember néhány lépés távolságból az AC/DC igazi dobosát, mert az bizony Phil, mondjon bármit is Angus Young. És ez volt itt a leglényegesebb.

Fotó: Nagy János