Shock!

Szűk egy évvel ezelőtt, 2022 októberében játszott nálunk legutóbb a finn Poets Of The Fall, most pedig a huszadik szülinapjukat ünneplő, jubileumi turné keretében tértek vissza hozzánk, ismét csak a Barba Negra kisebbik színpadán. Az előzetes beharangozók alapján monstre, egész estés programra lehetett számítani, hiszen a koncert kapcsán az volt a kommunikáció lényege, hogy ezúttal nem lesz előzenekar sem, mert a fiúk igen hosszú ünnepléssel, két órát meghaladó szettel készülnek, aminek során aztán tényleg minden elhangzik majd, amit a rajongók csak kívánhatnak. Elég csábító volt a felkonf tehát, valamivel mégis kevesebben voltak, mint a 2022-es bulin, de a nézőtér kétharmada azért így is becsülettel megtelt, döntően fiatalokkal.

A szokásos rockzenei örökzöldek helyett ezúttal egy sejtelmes, hosszú, kvázi intró vezette fel a koncertet, amely alatt rendszeres időközönként tájékoztatta egy géphang a publikumot a kezdésig hátralévő időből. Háromnegyed 9-kor aztán másodpercre pontosan indult is a koncert, én pedig akár ide is másolhatnám azt, amit a múltkori beszámolóban írtam. A zenekar ezúttal is bárminemű színpadi kellék, illetve látványelem nélkül lépett fel, ismét csak szimpla, fekete egyencuccban, mindössze a hátuk mögötti kivetítőn ment néha egy kis vetítés, de döntően ez is csak a turnéra készült zenekari logót mutatta. A hangzás, ahogy múltkor, úgy most is kifogástalan volt (a Blue Stage-dzsel ebből a szempontból sosem volt fikarcnyi gond sem), a közönségből áradt a lelkesedés, a zenekarból meg a pozitív energia.

Míg múltkor a legutolsó Ghostlighton volt a hangsúly, ezúttal valóban ünnepi volt a műsor abból a szempontból, hogy négy dal erejéig is megidézték a 2005-ös debütlemez Signs of Life-ot, illetve szépen végigmentek a teljes diszkogárfiájukon, egyedül a 2016-os Clearview-t hagyva csak ki a szórásból. (Ez a lemez tavaly is mostohagyereknek számított.) A közönség természetesen az első pillanatoktól kezdve roppant energikusan és lelkesen reagált, az énekes Marko Saaresto már a nyitó dal alatt megkapta a szokásos plüssfiguráját, nem sokkal később pedig az egyik rajongó az énekes kézzel rajzolt, nagyméretű portréját is feladta a színpadra, de a koncert végéig még egy egyedi, az Ultarviolet lemez borítóján látható lepkét ábrázoló törölközőt is kaptak odalentről.

A buli tehát úgy indult, ahogy kell: a banda kifogástalanul hozta a dallamos, fogós, slágeres, rövid dalokat, a közönség pedig nagykanállal kajálta is mindet. Aztán mindösszesen negyven perc és nyolc szám után Marko közölte, hogy most tartanak egy rövid szünetet, majd szépen le is vonultak kerek húsz (!!!) percre, mi meg hallgathattuk a koncert elejéről már unásig ismert átvezetőt, a roppant idegesítő visszaszámlálással. Gondoltam, ha már a buli kellős közepén ennyi időre elvonul a csapat, legalább a második részben lesz valami meglepetés, látványelem, bármi, viszont gyanús volt, hogy a színpadot el sem függönyözték, illetve semmi mozgás sem volt a szünet alatt. Aztán mikor végre lement a maratoninak ható pauza, a csapat szépen visszasétált, és simán csak folytatták tovább a koncertet.

Szerintem már az is hatalmas hiba volt, hogy ennyi időre eltűntek, de ezt csak tetézték azzal, hogy a második blokk első dalaként az akusztikus You're Still Here-t tették be, majd az álmodozós, egy szál zongorás Sleep következett. Egy addig kifejezetten pörgős bulit sikerült így totál megakasztani, illetve a roppant hevesen reagáló, tüzes közönséget teljesen lehűteni, a Sleep elején pedig már tényleg úgy éreztem, hogy ha nem pörögnek fel újra az események, állva elalszom. Szerencsére aztán a Warral visszatért az élet a színpadra, és nagyjából sikerült hozni innentől azt az energiaszintet, ami a koncert elejét jellemezte. Érkezett a Diamonds For Tears, a Daze, majd az első lemezről a címében is beszédes Late Goodbye, és ezzel vége volt a második blokknak is, hat szám és kábé harmincöt perc után.

Visszatértek azért még némi kis ráadásra, és mind a Liftet, mind pedig az örök záró Carnival Of Rustot hatalmas ováció fogadta, de ezekkel be is fejeződött a maratoninak ígért, de a másfél órát éppen csak átlépő nettó játékidejű koncert. Ha pedig ezek után valaki kicsit csalódott volt, netán átverve érezte magát, azt abszolút meg tudom érteni, hiába telt el ugyanis a koncert kezdete és vége között valóban több mint két óra, maga a tényleges program gyakorlatilag ugyanannyi volt, mint múltkor. Annak meg hadd ne kelljen már örülnöm, hogy húsz percet álldogálhatok a színpad előtt, míg két rövid blokk között az egyébként negyvenes éveik elején járó zenészek pihegnek kicsit az öltözőben...

Fotó: Barba Negra