Shock!

Kevés dologért vagyok irigy a szüleimre. Sőt, ha valaki megkérdezné, van-e olyan mozzanata az életüknek, amit szívesen elcserélnék velük, mindössze egy dolgot vágnék rá gondolkodás nélkül feleletként: jó lett volna, ha 1986. július 27-én ők matchboxoznak otthon négyévesen, és én csápolok a Népstadionban. Természetesen a Freddie Mercury vezette, ekkoriban éppen az abszolút csúcson álló Queen első és Freddie életében sajnos utolsó magyar fellépéséről beszélek. Azt pedig, hogy mekkora sztárok voltak akkoriban Brian Mayék, tökéletesen mutatja, hogy kissé későn ébredő felmenőim már csak üzértől tudtak jegyet szerezni a bulira akkoriban felfoghatatlanul drágának számító, tízezer forintos áron (a KSH adatai szerint ekkoriban 6435 forint volt a bruttó átlagbér!). A többi már történelem, amelynek szerencsére minden egyes pillanatát megörökítették a zseniális és abszolút kötelező, 1986 végén megjelentetett Live In Budapest koncertanyagon.

A Queen-mánia aztán Freddie halála után kapott el, hiszen minden idők egyik legzseniálisabb frontemberének elhunyta olyan szinten vezető hír volt, hogy egy kilencéves gyerek is felkapta rá a fejét. Innentől aztán évekig a Queen volt számomra a nagybetűs Zenekar, akiket csak jóval később szorítottak háttérbe a keményebb muzsikák. Freddie-éket persze mindettől függetlenül szeretem azóta is, így egyértelműen kijelenthetem, ők a legrégebbi kedvenceim, akiket lassan két és fél évtizede hallgatok. Ennek ellenére azonban sosem volt lehetőségem látni a csapatot vagy akár csak valamely tagját is. Bár a Paul Rodgersszel készült nagylemezt és koncertanyagot is csípem, sajnos ebben a formációban sem láttam őket, és Brian May 1998-as szólókoncertjét is sikerült kihagynom. Így amikor a véletlennek köszönhetően kiszúrtam, hogy Brian és Roger Taylor Adam Lamberttel kiegészülve Bécsben lép fel, vitán felül állt, hogy mennem kell.

Aláírom, nem túl fair, leginkább pedig a sznobizmus határát súroló hozzáállás, hogy minden tehetségkutatón felbukkant énekeshez némi viszolygással állok, de abban nyilván egyetértünk, hogy sok hazai csodatorok kapcsán bőven lehet okom ilyesmire. Természetesen a külföldön futó hasonló műsorok által kitermelt csodagyerekekről nincs különösebb fogalmam (sőt, annak idején még a Susan Boyle-őrület is elkerült), így tehát a Queennel való nász megszületése előtt arról sem volt dunsztom sem, ki az az Adam Lambert. Mikor pár évvel ezelőtt az első közös koncertek híre elért hozzám, természetesem rögtön csekkoltam a srácot, aki már a korai videókon is megdöbbentően jó volt. Freddie Mercury énektémáit borzalmasan nehéz interpretálni (nem véletlen, hogy Mayék is a teljesen más karakterrel bíró Paul Rodgersszel vették fel anno a fonalat...), Adam azonban tökéletesen oldja meg a feladatot. Ráadásul a külsőségeket tekintve is kifejezetten érdekes, excentrikus figura, azaz tökéletesen viszi tovább Freddie karakterét. Némi rosszindulattal persze mondhatnánk, hogy egy csipetnyi George Michael-attitűddel megfűszerezett Mercury-klón, de egyrészt teljesítménye kifogástalan, másrészt pedig ide pontosan egy ilyen figurára is van szükség. Azon persze semmi csodálkoznivaló sincs, hogy a rövidke Európa-turné gyakorlatilag teltházakkal fut, azon viszont leesett az állam, hogy az amúgy meglehetősen halvérű osztrákok milyen vehemensen reagáltak a dalokra. Túlzás nélkül mondhatom, hogy a sógorok szinte felrobbantották a Wiener Stadthallét. Ne fortyogó moshpitre gondolj persze, de a folyamatos sikítozás, tapsolás, ülőhelyekről felugrálás azért igencsak meglepő volt az általában kissé visszafogott szomszédoktól.

A heves reakció természetesen messzemenőkig indokolt is volt, hiszen már a színpad felépítésén látszott, hogy Brian Mayék megadják a módját a dolognak. A négylépcsős dobemelvény fölött gigászi, kör alakú kivetítőt helyeztek el, amelynek aljából hosszú, kör alakú miniszínpadban végződő kifutó nyúlt be a közönség közé, megformálva így a zenekar szimbólumát jelentő Q betűt. Emellett a rendezői jobbon egy extra kivetítő, a színpad két oldalán pedig egy-egy erkély is helyet kapott, amelyekhez még extra színorgia, leereszthető diszkógömb és egyéb nyalánkságok is társultak, szóval akadt látnivaló bőven. Meg persze hallgatnivaló is, hiszen a koncerten kizárólag a legnagyobb slágerek kaptak helyet. Amellett, hogy Adam leénekelte a csillagokat is az égről, a másik két főhős is magához ragadta alkalomadtán a mikrofont: a Roger által bevállalt A Kind Of Magic például meglepően jó volt, de Brian is remekelt az akusztikusan előadott Love Of My Life és 39 alatt is. Utóbbi kettőt a kifutó végén található kis körszínpadon adták elő akusztikusan, majd ezt követte a már említett A Kind Of Magic. Míg minden szem Rogerre, illetve a helyét a dobcucc mögött átvevő fiára, Rufusra meredt, a roadie-k szép csendben felhúztak a kisszínpadon is egy dobcuccot, majd a dalt és egy rövidke basszusszólót követően ezek segítségével csapott össze apa és fia. A közönség persze kajálta a dolgot. Rogernek nyilván fantasztikus érzés, hogy a fiával is megoszthatja azt, amit a Queen jelent, de az ősz szakállával kifejezetten arisztokratikusan festő dobos széles vigyoráról egyébként is lerítt, mennyire élvezi a koncertet. Csakúgy, mint a szintén elemében lévő, németül viccelődő Brian, illetve a közönséget tenyeréből etető Lambert is. Tényleg zseniális a fickó, ahogy például a Who Wants To Live Forevert vagy az I Want It Allt énekelte, az hátborzongató volt.

A show-t persze a főszereplő hármasra hegyezték ki, így Spike Edney billentyűs és Neil Fairclough bőgős a buli túlnyomó részében a háttérbe húzódva muzsikált, de egy rövid lehetőséget azért ők is kaptak tudásuk megcsillogtatására, illetve bemutatásuk sem maradt el, mint a 39 dal által megelevenített űrhajó legénysége. A buli közben emblematikus fehér szerelésébe átöltöző Roger fia természetesen valamivel több reflektorfényt kapott, és nemcsak a családi szál miatt, hanem annak okán is, hogy több dal esetében is egyszerre két dobszerkón ment a krampácsolás. Apa és fia tehát amellett, hogy felváltva püfölte a bőröket, a szó szoros értelmében együtt is muzsikált. Mindez abszolút a buli javára vált, hiszen bár Roger technikailag még mindig rendben van, szemlátomást nem üti meg akkora erővel a pergőt, mint ahogyan azt néhány rockosabb Queen-opusz megkívánná. Az ifjonti erő jót tett tehát a produkciónak, amelybe ezen túl mindössze annyi gikszer csúszott, hogy Brian ujjai alól néhány szintén rockosabb, gyorsabb téma kissé talán az elvártnál kevésbé gördülékenyen tekeredett elő. Mindebből valószínűleg a közönség 90 százaléka semmit sem vett észre, de ha ezerszer hallottad már a Tie Your Mother Downt, automatikusan szemet szúr a dolog.

Ezek persze csak apró nüanszok, az égvilágon semmi jelentősegük sincs, hiszen a tökéletes vizualitással körített megkerülhetetlen, korszakalkotó himnuszok – Under Pressure, Radio Ga Ga, Bohemian Rhapsody – hallatán szinte rázta az embert a hideg a gyönyörűségtől. A csapat pedig tényleg mindent beleadott (a közönséggel való cinkos összekacsintásként May még ifj. Johann Strauss Kék Duna-keringőjét is megidézte gitárszólójában), hogy tökéletes Queen-élményt nyújtson. Annyira jól is csinálták, hogy erősen gondolkodom egy prágai újrázáson.

Fotó: Wiener Stadthalle