Shock!

A fejemben motoszkáló kisördög végül csak győzedelmeskedett, így néhány héttel a zseniális bécsi Queen-koncert után ismét kocsiba pattantam, hogy másodszor is átéljem az élményt, ezúttal a lengyeleknél. A bulinak otthont adó Kraków Aréna Lengyelország legújabb és egyben legmodernebb létesítménye, amely gyakorlatilag a mi Papp László Sportarénánk mása, épp csak nagyobb, egy további karéjjal kibővített kivitelben.

Bár Krakkó sincs annyira messze innen, sok esetben kétszer egysávos szakaszokon kell megtenni az odáig vezető majd négyszáz kilométert, ez pedig kissé nehezebben kalkulálhatóvá teszi a menetidőt, mint a sógorok fővárosa esetében. Mivel ennek ellenére is viszonylag jó időt futottunk, volt időm kissé körbenézni a koncert helyszínének közelében. A zenekar iránti érdeklődést jól mutatja, hogy már három óra környékén, azaz a meghirdetett kapunyitás előtt majd négy órával gyülekeztek a rajongók, akik közül többen is beálltak egy fényképre az Aréna nyitott parkolójában sorakozó turnékamionokkal. A Queen + Adam Lambert felirattal díszített erőgépekből tizennégy darab állt egymás mellet, ami döbbenetes mennyiség, főleg ha figyelembe vesszük, hogy legutóbb a Slipknot budapesti, szintén nem kispályás showjának kellékeit mindössze kilenc ugyanekkora jármű fuvarozta.

Ahogy legutóbb, a bécsi koncerttel kapcsolatban is írtam, Brian May és Roger Taylor igencsak komoly hangsúlyt fektettek tehát a látnivalókra is. A színpadkép természetesen ugyanaz volt most is, annyi kiegészítéssel, hogy ezúttal egy helyett kettő extra kivetítő segítette a távolabb állók/ülők dolgát. Ezt leszámítva azonban minden változatlan volt úgy a körítés, mind a lényeg, azaz a setlist tekintetében is. A banda ezúttal sem váratta sokáig a publikumot, de a vérmes lengyel kollégák így is tűkön ültek, így már a 20:20-as kezdés előtt jóval belekezdtek az éneklésbe, tapsolásba és hullámzásba, jelezve, hogy náluk finoman szólva is más a vérmérséklet. A nyitó One Visiontől aztán egészen a záró We Are The Championsig nem is lankadt a lelkesedés, a nagyjából 17 ezer főnyi közönség óriási energiákat felszabadítva, lankadatlanul tombolt.

Gyakorlatilag ide is leírhatnám ugyanazt, amit a két héttel korábbi koncert kapcsán egyszer már olvashattál, de ehelyett legyen elég annyi, hogy a buli ezúttal is lélegzetelállító volt. Bár a hangzás sajnos nem volt tökéletes – lehet, hogy én ültem nagyon fönt, de borzalmasan visszhangos volt a sound –, a koncert élvezeti értékéből ez vajmi keveset vett el. Sőt, a közönség felöl érkező mérhetetlen lelkesedés mintha az öregekre is átragadt volna, ugyanis a múltkori koncert kapcsán említett apró hiányosságok ezúttal sokkal kisebb számban jelentkeztek. Brian May például egyedül a Bohemian Rhapsody második részében hallható gyors riff eljátszásakor vált kissé darabossá, a többi dal esetében szinte kisiklottak ujjai alól a tempósabb dolgok is. Az este legemberibb, leginkább megható pillanata is hozzá köthető, miután ugyanis a Freddy Mercury által énekelt sorok lecsengtek a Love Of My Life végén, meg mernék esküdni rá, hogy néhány könnycseppet morzsolt el a szeme sarkában. És épp ezek azok a pillanatok, amelyek hitelessé, őszintévé teszik Briant és Rogert. Lehet persze károgni, hogy ez a turné csak a kaszálásról szól, de ha akár csak egy pillanatot is láttál valamelyik fellépésből, rögtön világos lesz számodra is, hogy nem így van. Egész egyszerűen süt erről a két emberről (meg persze az ezúttal is zseniális Adam Lambertről) a zene és a közönség szeretete, valamint az alázat. Az pedig, hogy a klasszikus Queen dalokat ilyen minőségben, ilyen lélegzetelállító körítéssel hozták el nekünk, ráadásul majd két és fél órában, valóban azt mutatja, mindössze egy céljuk van: szeretnék még egyszer megadni a Queen élményt mindazoknak, akik kíváncsiak rá. Ha pedig mindeközben még egy kis pénzt is keresnek, annak személy szerint kifejezetten örülök.

God Save The Queen!