Shock!

Valahol a sors cinkos kikacsintása húzódik meg amögött, hogy pont Recep Tayyip Erdogan látogatásának idejére esett a Riot V és a Stress közös bulija. Ugyan felkelés végül nem tört ki a török elnök eljövetele miatt, de érkezése tüntetést, illetve a budapestieknek nem kevés stresszt is eredményezett. Ráadásul a Backstage Pub pont annak az Andrássy útnak a közelében fekszik, amely maximálisan érintett volt a lezárásokban, így Lőrincz Tibi és a Stress szinte tűzközelben kezdhették a bulit este hétkor.

A Stress a magyar heavy metal egyik alapcsapata, megkerülhetetlen intézménye, ez tény. Azt már viszont mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy zenéjük kiállta-e az idő próbáját, avagy sem. A magam részéről maximálisan szimpatizálok Tibivel, aki a szintér egyik leghitelesebb, csupaszív figurája, így akkor is örülök neki, hogy hosszú idő és rengeteg egészségügyi probléma után újra színpadon lehet őt látni, ha a zenekart valóban belengi kissé az idejétmúltság érzése. Az viszont biztos, hogy ha valahova illett ez a kultikus magyar csapat, akkor a szintén kultikus Riot V elé bizonyosan, én pedig annak ellenére is jól szórakoztam az olyan dalokon, mint a Rockváros, a Neonlovagok vagy a Nukleáris világ, ha Tibi hangja kétségkívül megkopott mostanra kissé. Az Anyád címmel kétszer is eljátszott, két másodperces poén-himnuszt pedig képtelenség volt röhögés nélkül kibírni.

Többször szóba került már nálunk az oldalon, illetve többek között például Gene Simmons is beszélt arról nyilatkozataiban, hogy bizonyos, világmárkákká nőtt bandák esetében simán elképzelhető, hogy az őstagok nyugdíjba vonulása, rosszabb esetben halála után a brand, azaz a zenekar mégis tovább él majd. Ahogy Gene fogalmazott, náluk is simán benne van a pakliban, hogy a jövőben a maszkok nem őket rejtik majd, hanem fiataloknak adják át a stafétát, hogy a KISS-nek soha ne kelljen leállnia. Nos, a Riot V esetében kicsiben gyakorlatilag erről van szó, hiszen egy olyan zenekarról beszélünk, amely 1975-ben indult, de a jelenlegi felállás legősibb tagja, Don Van Stavern is csak 1986-ban csatlakozott hozzájuk, frontjukon pedig egy olyan fickó áll, aki soha nem játszott egy színpadon a csapat lelkeként és elsőszámú motorjaként funkcionált gitárossal, a 2012-ben elhunyt Mark Reale-vel.

Gyorsan hozzá is teszem azonban, hogy mindezzel egy fikarcnyi gond sincs, sőt. Mivel Mark kívánsága is az volt, hogy a többiek halála után is folytassák a csapatot, illetve a 2012 óta készült két lemez is maximálisan hozza a szintet, egyértelmű, hogy ez volt a jó döntés. A Riot és Mark hagyatéka ugyanis megérdemli, hogy méltóképp gondozzák, a jelenleg regnáló felállás pedig tökéletesen alkalmas is erre. Lemezeiket több ízben az égig magasztaltuk már mi is, 2018-ban, a Primal Fear előtt pedig az is kiderült, hogy élőben talán még lehengerlőbbek, így nem is volt kérdés, hogy aki szereti a csapatot, annak itt a helye ezen az exkluzív klubbulin is. Még akkor is, ha a Backstage-nél rosszabb koncerthelyszínt keresve sem lehetett volna találni, ez a klub ugyanis egész egyszerűen alkalmatlan arra, hogy néhány tíz embernél nagyobb közönség számár játszanak benne. Kialakítása is messze van a praktikustól, mivel pedig aprócska színpada csak minimálisan emelt, még akkor se látsz már pár méterre állva sem semmit, ha amúgy nem vagy éppen kis darab. A koncertre kikerült a „teltház" felirat, ez pedig a gyakorlatban azt jelentette, hogy mindenki igyekezett közvetlenül a színpad elé tömörülni, ami több esetben is csaknem verekedésig fajuló konfliktusokat eredményezett a két fellépő közötti szünetben, illetve a Riot V műsora alatt is.

Mindez elég sokat levett a koncert élvezhetőségéből, ha pedig hozzátesszük, hogy a nyitó Victory alatt valami folyamatosan gerjedt, illetve Todd Michael Hall fejét látva a kontrollal is tuti, hogy komoly volt a baj, akkor finoman szólva sem indultak jól a dolgok. Szerencsére a hangzás végül hamar összeállt, így legalább ez a rész rendben volt; illetve természetesen a zenekar is nagyon odatette magát, ismét. Todd valami eszement jól énekelt, a hangszeresek pedig az amerikai bandáktól megszokott feszességgel vezették le a kétórányi játékidő több mint húsz tételét. Todd hangja a régi Riot-torkok közül egyértelműen Tony Moore-éhoz áll legközelebb, így nem ért különösebb meglepetésként, hogy az utolsó két lemez dalai mellett a Moore-korszak is hangsúlyos volt a bulin, és persze az egészen korai klasszikusokból is szép számmal szemezgettek. A Riot persze igen komoly diszkográfiával rendelkezik, lemezeik pedig tele vannak kiváló dalokkal, így bőven lehetett volna még mit játszani, de a két ráadásblokkot is bedobó, monstre szett után így sem lehetett csalódott senki. Tényleg csupa kiváló dal, illetve kihagyhatatlan klasszikus volt terítéken; a teljesség igénye nélkül: Flight Of The Warrior, On Your Knees, Bring The Hammer Down, Johnny's Back, Bloodstreets, Heart Of A Lion, Metal Soldiers, Altar Of The Kings, Swords And Tequila, Narita, Outlaw, Thundersteel, Warrior, Road Racin' és a többi. És hogy mennyire élvezték a bulit, azt nem csak a Don Van Stavern által félig elfogyasztott üveg tequila mutatta, hanem az is, hogy extra-extra ráadásként, Todd levonulása után még elnyomták az ősi Hard Lovin' Mant is Don és Mike Flyntz énekével.

Ha a körülmények méltóak lettek volna, egyértelműen ez lett volna az év klubbulija, így viszont inkább csak azt mondom: láttunk egy fantasztikus zenekart nem éppen szerencsés körülmények között. Mivel mind a csapat, mind a közönség abszolút lelkes volt, és teltház lévén anyagilag is nyereséges kellett, hogy legyen az este, remélhetőleg elcsíphetjük még őket itthon egy magasabb színvonalú helyen is.