Shock!

Bármennyire is elképzelhetetlennek tűnt egy Mark Reale nélkül működő Riot, a főnök halála óta V toldattal üzemelő csapat simán vette az akadályokat, és megugrották az elég magasan lévő lécet. A Mark halála után elsőként napvilágot látott, 2014-es Unleash The Fire is kifejezetten jól sikerült, az idén megjelent Armor Of Light pedig valóban műfajának kiemelkedő darabja, mely maximálisan megállja helyét a Riot-diszkográfia olyan alaplemezeivel szemben is, mint például a Thundersteel vagy a The Privilege Of Power. Az aktuális Primal Fear turné vendégeként pedig végre Magyarországra is eljutott a csapat, számomra pedig – bármennyire is szeretem Ralf Scheepers és Mat Sinner bandáját – ők jelentették az este igazi vonzerejét.

A kifejezetten szimpatikus és ígéretes benyomást keltő, francia Existance után a kiírt programnak megfelelően lépett színpadra a Riot V, hogy egyórás másorukkal tökéletes heavy metal programot mutassanak be a Barba Negra közönségének. Sokszor leírtuk már a Shock! hasábjain, hogy valamiért az amerikai bandák tudnak úgy igazán megjelenni a színpadon, és mindez a Riotra is igaz volt: bár a csapat tagjai az énekes Todd Michael Hallt leszámítva nem fiatalok már, azaz nem rohangálnak bakugrásokkal összevissza, mégis mindig volt mit nézni odafent, az embernek pedig az első hangoktól volt egy igen masszív „itt van Amerika" érzése.

A Victoryval induló program aztán minden tekintetben 100 százalékos volt: a kifejezetten jól megdörrenő bulit Todd lemezminőségben énekelte végig, a többiek pedig iszonyatosan nagyot muzsikáltak mögötte. Élőben kifejezetten lenyűgöző volt látni, milyen komoly gitármunkát vezet elő Mike Flyntz és a csapatba Reale helyére érkező, enyhén patkányarcú Nick Lee, aki áradásul az egész koncertet végigpörögte. Ugyanúgy vonzották a tekintetet, mint a piáját a közönséggel megosztó Don Van Stavern és a koncert felétől félmeztelenül feszítő, időnként a ripacskodást kissé túlzásba vivő Todd, akire ha rámontírozunk egy fehér fókafejet, gyakorlatilag meg is kaptuk a csapat kabalafigurájának alakját.

Ugyan a Riot-diszkográfia a metalzene meglehetősen széles spektrumát fedi le, Hall-lal a Thundersteel / Immortal Soul vonalon indult tovább a csapat, így nyilván élőben is a zenekar heavy metalosabb, gyorsabb témáira fektették a hangsúlyt, de azért régebbi Riot-darabok is előkerültek, természetesen némileg átalakítva az egységes sound kedvéért. Így a Thundersteel öt tétele, valamint a két toddos lemez dalai közé befért az Outlaw, valamint két igazi ős-klasszikus, a Warrior és a Swords And Tequila is, amelyek számomra a buli legjobb pillanatait jelentették a Johnny's Back és a záró Thundersteel mellett. Mikor aztán a nekik jutó egy óra elteltével levonultak a színpadról, csak arra tudtam gondolni, milyen jó lenne őket minél hamarabb megnézni megint, lehetőleg egy önálló bulin.

A minden tekintetben kiváló Riot V után kérdéses volt, hogy a Primal Fear fel tudja-e venni a kesztyűt, azaz meg tudják-e fejelni valamivel a legendás amerikai brigád műsorát. A válasz pedig sajnos egyértelmű nem volt: a Primal Fear ugyan kifejezetten szimpatikus csapat, Ralf Scheepers pedig remek énekes, élőben azonban inkább csak az erős középmezőnyt képviselik, ráadásul zenéjük is viszonylag egydimenziós a Riot munkásságának sokszínűségéhez képest. Mindemellett viszonylag rendszeres vendégek itthon, így magától értetődően az izgalmi faktor is sokkal kisebb volt az esetükben.

Mindehhez társult még az a szüntelenül a fejemben motoszkáló érzés is, hogy ugyan Ralf láthatóan odatette magát, de mégis csak egy biztonsági rutinbulit látok, igazi tűz és szenvedély nélkül. Valahogy a szokásosnál szögletesebben gördültek elő azok a Judas Priest-alapú riffek, ezen pedig az sem segített, hogy a húszéves jubileumát ünneplő csapat alaposan felfrissítette a setlistet. A program felénél már egyre gyakrabban pillantottam az órámra, annak ellenére, hogy sorjáztak az olyan erős Primal Fear-tételek, mint a Final Embrace, a Chainbreaker, a Nuclear Fire vagy a When Death Comes Knocking. Mindezek mellett négy dalt az új lemezről is eljátszottak, ezek azonban ugyanúgy nem győztek meg, ahogy az egész Apocalypse lemeznek sem sikerült azóta sem.

A német precizitással elövezetett koncert bárminemű gikszer nélkül ment le, de képtelen voltam szabadulni attól a gondolattól, hogy mintha a zenekart ugyanúgy nem vetné szét a lelkesedés, ahogy engem sem. Mikor aztán a Running In The Dusttal véget ért a Primal Fear műsora, nem is volt kérdés, hogy egyértelműen lemosta őket a vendégbanda.

Fotó: Polgár Péter