Shock!

Ha méltatlanul alulértékelt és ismeretlen, netán elfeledett heavy metal csapatokról van szó, jó néhány banda neve kihagyhatatlan a listából. A Jag Panzer, a Hades vagy az Armored Saint mellett ilyen a New York-i Riot is, akiknek pályafutása emellett még ráadásul annyira kacskaringós is volt, hogy már csak ezért is megérdemelnének némi kis extra figyelmet. Ha mindehhez még azt is hozzávesszük, hogy a 2012. január 25-én, crohn-betegségben elhunyt Mark Reale gitáros vezette csapat gyakorlatilag a heavy metalon belül egymástól három, markánsan elkülönülő zenei korszakában is maradandót alkotott, tényleg érthetetlen, miért nem jutott ki nekik legalább leheletnyivel több siker. Egyik legjobb albumuk épp ma huszonöt éves.

A Riotot még 1975-ben alapította a korábban a Kon-Tikiben gitározott Mark Reale, 1977-ben pedig megjelent első lemezük, a Rock City. Változó felállásban, és két énekest is elfogyasztva ugyan, de 1983-ig működtek, muzsikájukat pedig ekkoriban leginkább a NWOBHM vonalhoz lehetett hasonlítani. Sajnos a remélt sikereket nem sikerült elérni, ezért a banda menedzsere, Steve Loeb által finanszírozott 1983-as Born in America lemez után feloszlottak. Reale ekkoriban az S.A. Slayer nevű, egy EP-t és egy nagylemezt megért thrash brigád tagjaival kezdett mozgolódni, a későbbi Machine Head dobos Dave McClaint is felvonultató, Narita névre hallgató csapat végül azonban kérészéletűnek bizonyult. Mindösszesen egy háromszámos demóra futotta a Narita erejéből, ezen azonban szerepelt egy Thundersteel című tétel is, amely néhány komolyabb kanyarral később igen fontos szerepet játszott a zenekar életében.

Miután a Narita befuccsolt, Reale először az utolsó két anyagon szereplő Rhett Forrester énekessel próbálta feltámasztani a csapatot, illetve Harry „The Tyrant" Conklinnal (lásd még Jag Panzer) is futottak pár kört. Conklin esetében az tette be a kaput, amikor mindössze második közös bulijukon a túlzásba vitt piálás miatt teljesen elment a hangja, így repült a bandából. A Loeb tulajdonában álló Greene Street stúdiót üzemeltető Dave Harrington ajánlására azonban képbe került egy fiatal srác, Tony Morabito, aki bár semmilyen referenciával sem rendelkezett, erős, magasan szárnyaló hangja mégis meggyőzte Reale-t. Érkeztével végre összeállt a Riot új inkarnációja, amely a könnyebb megjegyezhetőség miatt innentől Moore-ként szereplő Tony és a főnök mellett a Steelerben Yngwie Malmsteen oldalán feltűnt dobost, Mark Edwardsot, valamint az S.A. Slayerből átcsábított bőgőst, Don Van Stavernt jelentette. A régi Riotból tehát csak Mark maradt hírmondónak, aki mellé egy sokkal metalosabb, metsző sikolyokra képes énekhang került. Nyilvánvaló volt, hogy a megszokott, kissé rock'n'rollos Riot hangzást valami egészen más fogja váltani. Reale: „A Thundersteel felállásnak volt egy markáns stílusa, ami mind a dalokban, mind pedig a hangzásban is egyértelműen megjelent. Az emberek imádták. Abban, hogy ennyire besúlyosodtunk, nagy szerepe volt Don Van Stavernnek és az ő heavy metalos hátterének, ami igencsak rányomta a bélyegét a lemezre, hiszen a Thundersteel legtöbb dalát ő írta."

Egy négyszámos demót rögzítettek is Loeb stúdiójában, minek köszönhetően a CBS szerződést ajánlott nekik. Hogy a dolgok ne menjenek olyan simán, Mark Edwards időközben úgy döntött, hogy inkább Lion nevű másik csapatára – ahol többek között Doug Aldrich volt a társa – kíván koncentrálni, ezért lelécelt. Helyét a Juggernaut ütőse, Bobby Jarzombek foglalta el. Az 1988-ban, épp huszonöt évvel ezelőtt napvilágot látott Thundersteel lemezen ugyanakkor mindkettejük játéka hallható, mivel a Mark által már feldobolt négy demós dalhoz utólag már nem nyúltak hozzá.

A négyes nem sokat vacakolt, a lemezt indító címadó folyamatosan pergő duplázójával, Reale gyors tekeréseivel és Tony Moore éles, magas hangjával világosan megmutatta, hogy a régi Riot helyett egy sokkal keményebb, gyorsabb, agresszívebb csapat tért vissza. Amellett, hogy a Thundersteel gyors, intenzív dal, a tempóváltásoknak köszönhetően roppant súlyos is, elég csak meghallgatni a középrészben hallható, Jarzombek mennydörgő pergőjére épülő részt. Reale teljesítménye persze nem merült ki a horzsoló riffek döngetésében, szólói is kiválóak, gyorsaságuk ellenére képes volt megjegyezhető, dallamos témákat kitalálni. A nyitó nótában tehát Moore, Jarzombek és Reale is nagyot alkot, így a nyitány után a demóról átmentett, kettes rajtszámmal szereplő, lassabb, galoppozós Fight Or Fall nyilvánvalóan nem üthet akkorát. Ráadásul Edwards is halványnak tűnik kicsit Jarzombek után, illetve a sound sem annyira tigris, mint az első tétel esetében. Pont ezen okokból kifolyólag nem ártott volna újra felvenni a demós dalokat, hiszen amellett, hogy Bobby Jarzombek extra kraftot tudott volna beléjük pumpálni, a lemez hangzása is egységesebb lett volna. Bár a Fight Or Fall és a szintén a demóról átmentett, középtempós Sign Of The Crimson Storm sem rosszak, a később érkező sámok energikusságával, frissességével és robbanékonyságával még nem rendelkeznek.

A negyedik Flight Of The Warrior ismét csak Bobbyval a duplázónál pörgeti fel a ritmust, refrénje pedig a legvidámabb az egész albumon. Az On Wings Of Angels sem csökkent a tempón, bár itt még szintén Edwards dobtémái hallhatóak: Tony megmutatja benne, hogy a középtartományokban is jó dolgokra képes, az a szólóorgia pedig, amit Mark elővezet, szinte hihetetlen. A Johnny's Back a klasszikus heavy metal dalok iskolapéldája: pörgő duplázó, remek dallamok, óriási sikolyok és markáns, megjegyezhető gitártémák jellemzik, szövege pedig a fiatalkori lázadást boncolgatja. Ilyen egy tízpontos heavy metal téma, többet nem is érdemes mondani róla, és nyilván az sem véletlen, hogy az Immortal Soul lemezen a folytatását is elkészítették Still Your Man címmel. A Bloodstreets még akusztikus gitáros, fuvolás indítása ellenére sem ballada, hiszen hamar átkapcsolnak benne a fiúk galopp-üzemmódba, de hamar visszavesznek a tempóból, a végeredmény pedig egy nagybetűs, együtténeklős Metal Himnusz (ez egyébként a negyedik, demóról átmentett szerzemény). A Run For Your Life direkt, Accept-ízű darab, a lemezt pedig a kilencperces, monumentális, elég komoly Judas Priest hatásokat felvonultató Buried Alive (Tell Tale Heart) zárja tökéletesen. Mark: „Úgy gondolom, a Riot volt az Egyesült Államok válasza a NWOBHM mozgalomra. Komoly szerepünk volt abban, hogy létrejött az amerikai verzió, illetve egyfajta úttörőként az elfogadtatásához is hozzájárultunk. Nagyon büszke vagyok arra, hogy sok banda a mai napig játssza a Thundersteel vagy a Swords And Tequila dalunkat. Kicsit talán az igazi hullám előtt bukkantunk fel, de a NWOBHM mozgalom mindenképpen segített nekünk is, és a hatása abban is megnyilvánult, hogy messze a Thundersteel volt az addigi legsúlyosabb lemezünk."

Bár kasszát nem robbantott, az amerikai listák 150. helyéig jutó Thundersteel nem nevezhető sikertelennek. Abban, hogy a nagy áttörés mégsem valósult meg, valószínűleg a végtelenül béna kiadó is szerepet játszott, akik képesek voltak a lemez megjelenését követő évben kiadni egy Riot Live című koncertlemezt, amely amellett, hogy a zenekar korai felállása által előadott dalokat tartalmazta, még ugyanazt a címet is kapta, mint az 1982-es megjelenésű Live EP. Így azon kívül, hogy totálisan összezavarta a rajongókat, másra nem igazán volt jó.

A csapat mindeközben Japánban turnéztatta a Thundersteelt, ahol Mike Flyntz is csatlakozott hozzájuk másodgitárosként, majd már ismét négyesben nekiláttak a Privilege Of Power című lemeznek, amely azonban a Riot ezen formátumának hattyúdalát jelentette. Először a háttérben meghúzódó, ám a banda hangzásában és a dalszerzésben is igen jelentős szerepet betöltött Van Stavern lépett ki a menedzsmenttel kialakult konfliktusai miatt, majd Tony Moore is otthagyta a bandát. Őt egy szintén zseniális, azonban teljesen más karakterű hanggal megáldott fiatal srác, Mike DiMeo váltotta, aki végül több mint tíz évig állt a csapat élén. A Riot utolsó lemeze azonban mégsem vele, hanem a csaknem két évtized után visszatért Tony Moore-ral készült Immortal Soul címen, 2011-ben. A gyakorlatilag a Thundersteel kistestvéreként felfogható anyag semmilyen szinten nem maradt el a mai napig legendás 1988-as alapműtől, így méltó befejezése egy kiugróan tehetséges, a zenéhez és elveihez végtelenül lojális, páratlan gitáros karrierjének. Nyugodj békében, Mark!