A keddi punk-szeánsz után a szerda végre olyan zenei összeállítással szolgált a Rockmaratonon amely igazán közel állt a szívemhez, hiszen a Testament mellett a Pokolgép, illetve Smiciék családi vállalkozása, a Bloody Roots is aznap játszott. Bár délután még nyoma sem volt annak az ítéletidőnek, amely este kilenc körül a fesztiválra zúdult, szerencsére volt annyi eszünk, hogy előre tájékozódjunk az időjárás tekintetében, így esőkabátokkal és pulóverekkel felszerelkezve érkeztünk meg a fesztiválra. Később aztán kiderült, hogy mindez annyit ért, mint halottnak a csók.
A Bloody Roots hatkor még kifejezetten ideális körülmények között kezdett, hiszen koncertjüket kellemes napsütésben és lengedező szellő kíséretében adhatták. Nem is tudom, mikor voltam utoljára koncertjükön, így eléggé meghökkentem, mikor Smici mellett egy kopasz, napszemüveges fickót láttam gitározni, de aztán hamar leesett, hogy Schmiedl Balázs még mindig itt van, épp csak rőzséjétől szabadult meg. Amellett, hogy mindig különleges, ha apa és fia együtt muzsikálnak, kifejezetten szívet melengető, hogy a rutinos öreg róka Smici mennyire vigyorogva tolja ezekeket a dalokat. Az ötvenperces, velős program természetesen az eddigi két nagylemezre koncentrált, de elnyomták az Ilyen ez a századot is a Moby Dicktől, a remek kis koncertet pedig az elmaradhatatlan Roots Bloody Roots zárta.
A Krampüs szintén kitett magáért: Kovács Tamásék megállás nélkül aprították a death/grind-zúzdákat, a jelenlévő körülbelül harminc ember legnagyobb örömére. Abszolút meggyőző volt, amit produkáltak, a Rockmaratonban pedig az a jó, hogy egy ilyen, minden ízében underground buli sem fullad érdektelenségbe.
A nagyszínpad első előadója a melodikus death metalos elemekkel is átszőtt thrashben utazó, amerikai Battlecross volt, akik meglehetősen izgalommentes muzsikát játszanak, de mindezt profi módon teszik, így akinek bejön ez a modernebb ízekkel is vegyített vonal, egy órán keresztül remekül szórakozhatott a koncertjükön. Amellett, hogy a csapat maximálisan odatette magát, látszott az is, hogy baromira élvezik a koncertet, és némi kis önirónia sem áll távol tőlük. Énekesük, a csupa szőr és szakáll Gumby Gunther Chewbacca-pólójáért pedig jár a piros pont!
Az Ektomorf és a Dalriada mellett talán a Wisdom az egyetlen olyan zenekarunk, akiknek jelentősebb sikereket sikerült elérniük külföldön, és ugyan csak nagyjából ismerem az életművüket, véleményem szerint eddigi teljesítményükkel rá is szolgáltak a sikerre, hiszen amit nyújtanak, maximálisan megállja a helyét az európai dallamos heavy metal-színtér második vonalának zenekarai között is. Ez volt az első alkalom, hogy a Battle Beastből elcsaklizott gitárossal, Anton Kabanennel és a szintén 2015-ben csatlakozott dobossal, Tóth Tamással láttam őket, de rögtön lejött, hogy ez a felállás is beérett mára, ráadásul a hangulat is kifejezetten jó a bandában. Nagy Gábor érzésem szerint picit túl is tolta a vicceskedést, ami számomra az egyetlen zavaró pont volt a koncerten, Kovács Gábor egyre jobb vokáljaiért viszont minden dicséretet megérdemelnek. Noha nem feltétlenül az én zeném a Wisdom, talán most tetszettek eddig a legjobban, a folyamatos fejlődés pedig egyértelmű.
Bár remekül szórakoztam a heavymetal-ötösfogat koncertjén, a buli közepénél elnyomott Battle Beast-feldolgozás után átmentem az Offline Pitbe, ahol egy legendás régi bandát, a hardcore-alapcsapat A.M.D.-t lehetett elcsípni. Az 1987-ben alakult legendás brigád a program általam látott részében igazi best ofot nyomott, a régi arcok pedig teli torokból üvöltötték is Sezával az olyan sorokat, mint a „Tisztán a cél felé, ellenállhatatlanul." Az osztálytalálkozó-jellegű bulira a záró Pulyka tette fel a koronát.
Mire véget ért a Wisdom/A.M.D.- kettős koncertje, a gyülekező fellegek és a csöpögő eső ellenére már sokan várták a nagyszínpad előtt a német Equilibrium fellépését, sajnos azonban a viharjelzés miatt előbb a színpad tetejét eresztették le, majd először egy szervező, utána pedig a katasztrófavédelem ezredese jelentette be, hogy a szélsőséges időjárásra tekintettel a koncerteket határozatlan időre felfüggesztik. Ezt nagyjából egy órán keresztül ömlő eső követte, de szerencsére negyed tizenegy körül elkezdett csendesedni az idő, így végül a Pokolgép és az Equilibrium is megúszta egyórás csúszással. Kukovecz Gabiék műsorával kapcsolatban egyetlen egy probléma szokott lenni, méghozzá az, hogy hiába rendelkezik igen komoly diszkográfiával a zenekar, koncertjeiken rendre ugyanazt a tizenöt-húsz számot variálják, és bármennyire is szeretem mondjuk az Ítélet helyettet, ezredszerre hallva már nem tűnik túl izgalmasnak. Természetesen a sarokpontok ezen az egy órára redukált hosszúságú bulin is ugyanazok voltak, mint mindig, de ezúttal ezek mellé, ha jól emlékszem, két új nóta is befért, illetve a Totális Metal jubileuma kapcsán elővették a Mennyit érsz? és Átkozott nemzedék dalokat is. Mivel pedig a Pokolgép rajongótábora van annyira lojális, hogy nem csak a nagy slágerekre kíváncsil, kifejezetten jól is reagáltak ezekre a kevésbé nyilvánvaló nótákra is, szóval ha a zenekar kíváncsi a véleményemre, a jövőben bátrabban nyúl majd a setlisthez. A produkció egyébként természetesen hozta a megszokott magas színvonalat, bár Kukó egy kicsit talán csalódottnak tűnt a limitált játékidő miatt, amit maximálisan meg is tudok érteni.
Az Equilibrium műsorát kihagytam a Pokolgép miatt, a Gép csúszása pedig azt eredményezte, hogy gyakorlatilag amint véget ért a műsoruk, már kezdtek is Chuck Billyék, a Testament kezdési időpontját ugyanis csak fél órával tolták arrébb. Azaz a program szerinti 23.30 helyett pontban éjfélkor kezdtek, kapásból az Over The Wall-lal. És velük együtt újra rákezdett az eső is, méghozzá rendesen, így hiába volt rajtam esőkabát, tíz perc alatt ronggyá áztam a függönyszerűen szakadó égi áldástól. Tipikus, hogy a Testament műsorának végéig már nem bírta ki az időjárás, Billyék ugyanis különösen szerencsétlenek, már ami a hazai koncerteket illeti: vagy az áram megy el folyamatosan, vagy a hangzás teszi élvezhetetlenné a koncertjüket, de valami balszerencse mindig éri őket. Most éppen az ég szakadt le tehát, ennek ellenére azonban – a Disciples Of The Watch előtti rövid kis gerjedést leszámítva – különösebb technikai gikszer nélkül ment le a buli, a végeredmény pedig a különleges körülményeknek köszönhetően az általam eddig látott legjobb Testament-koncert volt.
Bár közel sem szóltak tökéletesen ők sem (ez nagyjából a nagyszínpad összes fellépőjéről elmondható volt...), az ömlő eső olyan érzelmi és hangulati többletet adott, mint anno a 2002-es, pecsás Slayeren. Bár nyilván közel sem látták annyian a koncertet, mint ideális körülmények között várható lett volna, egy körülbelül két-háromszáz fős keménymag ott maradt a színpad előtt, fanatizmusuk pedig a sokat látott thrash-veteránokat is felpörgette. Chuck Billyt talán még sosem láttam ennyire elemében, de Alex Skolnick, Eric Peterson és Steve DiGiorgio is folyamatosan grimaszolt és zúzott, a közönség energiájából tehát láthatólag jókora adagot felszippantottak ők is. És bár Chuck Billy legalább háromszor belebömbölte a mikrofonba, hogy „fuck the rain", őszintén szólva tíz perc után a felhőszakadás már sem a zenekart, sem a rajongókat nem zavarta, sőt, egészen különlegessé tette az estét.
A program persze nem okozott túl sok meglepetést (a klasszikusok mellett D.N.R., a 3 Days In Darkness és a The Formation Of Damnation fért be, illetve két dal az utolsó anyagról), de tőlem bármit játszhattak volna, a koncert végén pedig annak ellenére is szélesen mosolyogtam, hogy a hetvenperces buli maximum feleannyinak tűnt. A fesztivál legnagyobb élménye eddig meglepetésre tehát a Testament nevéhez fűződik, és nagyon úgy tűnt, hogy maximum a Vörös Ördög veheti el tőlük ezt a címet pénteken. Erre azonban végül sajnos nem került sor.
(Folytatjuk.)
Fotó: Rockmaraton
