Shock!

This is not a drill! – azaz ez nem gyakorlat. Önironikus módon így nevezte el első búcsúturnéját Roger Waters, akit szokás kattant vénembernek tartani évtizedek óta ismert és egyre erősödő szélsőséges(ebb) politikai- és világnézete miatt, amiért sokan ferde szemmel néznek rá, botrányból is rendesen kijut neki manapság. Utoljára öt évvel ezelőtt járt nálunk, és akkor sem rejtette véka alá a véleményét (illetve hát sohasem), eszközei azóta tán csak finomodtak, legalábbis ami a szédületesen megkomponált látványvilágot illeti. Az MVM Dome-ban közel tizenhétezer szempár figyelte az ősz legendát.

A még mindig kicsit új illatú helyszín tavaly év vége felé, a Volbeaten már debütált számomra, így nem ért meglepetésként az épület, a benne megépített színpad annál inkább, pedig előzetesen felkészültem rá az internet világháló segítségével, hogy mi várhat rám. A négyzet alakú színpadot középre helyezték és oldalait egy-egy rövidebb, illetve hosszabb kifutóval toldották meg, ami fölé pont ugyanilyen formában ledfalat is építettek, így tényleg totálisan mindegy, hol álltál-ültél, lélegzetelállító látványt kaptál. Az előző két alkalommal is lenyűgözött a vizuális körítés, de most minderre rátettek egy lapáttal, noha pirotechnika és füstölő erőmű most nem volt. A ledfalon megállás nélkül gomolygó, áramló, a dalokhoz szervesen kapcsolódó, olykor kimondottan sokkoló képsorok tökéletesen kimerítették a hatásvadászat fogalmát, ám ott és akkor a bőröd alá kúszott a látvány, még úgy is, ha tisztában vagy vele: a show minden másodperce tűpontosan kicentizett.

Roger Waters idén tölti a nyolcvanat, amit csak azért érdemes megjegyezni, mert ebben a korban nem éppen turnézni szokás, legalábbis nem ilyen vehemenciával és erőteljes színpadi jelenléttel. Persze mindig akadnak kivételek, és ha valakinek az egészsége engedi, miért is ne tehetné, hiszen a nyolcvan az új hatvan, mi meg örüljünk csendben, hogy a rockzene igazi nagyágyúi még mindig köztünk járnak és szinte karnyújtásnyira láthatók. A szinte ez esetben tényleg szinte, hiszen a színpadot speciális formája miatt sok helyről meg lehetett közelíteni, olyannyira, hogy amikor konkrétan az orrom előtt sétáltak ki-be a zenészek, rájöttem, hogy tök véletlenül, de jó helyre sikerült állnom az elején. A ledfalon felbukkant családi kisgyerekkori fotó, saját életút és zenekari történet, gondosan kihagyva David Gilmourt vizuálisan és audioformában is, hiszen már a nyitó Comfortably Numb ikonikus gitárszólója helyén is űr tátongott, és persze mondhatod, hogy szentségtörés, mert valahol tényleg az, de ha két öregember ennyire rosszban van egymással, azzal nem lehet mit tenni. Azt meg csak zárójelben teszem hozzá, hogy Jonathan Wilson gitáros még mindig hasonlít a fiatal Gilmourra.

A koncert után a gondolataimat összeszedve próbáltam arra koncentrálni, hogy inkább a zenéről essen szó, és csak nyomokban a mindent átitató gondolatfolyamról, de Roger Waters esetében annyira szervesen összefonódik mindez, hogy nehéz kettéválasztani. De mivel ha ott voltál, tisztában vagy, miképp vélekedik a világról Waters, így nagy meglepetések nem érhettek. Érzésem szerint bizonyos szempontból árnyalódott néhány üzenete, legalábbis a „világbéke”, a „gazdagok és szegények” és a „mindenki egyenlő” témakörök jóval befogadhatóbbnak tűntek ezúttal. Persze emellett megmaradt a gonosz amerikai elnökök, gonosz amerikai katonák, meg hát eleve a csúnya, gonosz, mumus-szerű Egyesült Államok-toposz, ezek mellé rengeteg, kissé zavaros ideológia társult, és ugye bármilyen vizuális témát elő lehet húzni ebből a világ barátságtalanabb arcát mutató kalapból, ami köré felfűzhető néhány klasszikus dal. Mert nyilván Pink Floydból akadt a legtöbb (tizenhét szám szerint), de ez sem érhette meglepetésként az ott lévőket, az viszont talán igen, hogy a The Bar című friss (még stúdiófelvételen sem szereplő) szerzemény is előkerült, ezzel erősítve a főhős, „kommunikáljatok egymással, mindenki legyen jóbarát” gondolatfonalát.

Persze a barátkozás mellett megvolt a szokásos fuckozás, és már a startnál leszögezte, hogy „ha te is azok közé tartozol, akik szeretik a Pink Floydot, de ki nem állhatják Roger politikáját, akkor jól tennéd, ha húznál kifelé a bárba”, amit nyilván senki sem vett komolyan. Emellett a telefonok elrakására is célzott, de hát nyilvánvalóan a füle botját se mozdította erre senki, amit meg is értek, egyszerűen meg KELLETT örökíteni ezt a látványvilágot valahogy. Mert abból volt bőven, a drónokkal körbereptetett malacon és birkán kívül a folyamatos kisfilmek a ledfalon, az olykor az egész csarnokot átszelő fények, és a The Dark Side Of The Moont 3D-ben megidéző, valóban lélegzetelállító lézerprizmával. Ne feledjük azonban a zenészek (azok a szaxofonszólók!) és persze a két vokalista hölgy munkáját sem, akik az este mozaikkirakósának tökéletes darabjai voltak.

Lehet, hogy Roger Waters kicsit beleőrült saját magába, de amíg ilyen pazar koncertekkel kényeztet el bennünket, addig igazából egyáltalán nem érdekelnek a konteói. És hogy összességében és összhatásában milyen volt ez az este? Pazar, mindamellett végtelenül nyomasztó és felemelő egyaránt. Ráadásul ahol én álltam, ott jól is szólt minden, szavam nem lehet semmire. Lehetne még oldalakat írni a részletekről, és most tényleg arra biztatok mindenkit, bátran keresgéljen a YouTube-on, én is elmerülök még a részletekben egy darabig. Tömény élményadagot kaptunk aznap este. De megérte minden másodperce.