Shock!

Lassan kifutnak azért azok a turnék, amelyek a covid miatt nyúltak-tolódtak évekig akár, az egyik sereghajtó volt a Sabatoné most. Ez az esemény is több évet csúszott, némiképp át is alakult már, tekintve hogy időközben az új album is kijött. Sajnos a sokszori átütemezés a helyszínváltást is kikényszerítette, így végül a Barba Negrában kapott helyet a rendezvény, ami az érdeklődést figyelembe véve határesetként feszítette meg a telt házat. Mindehhez hozzájött, hogy épp akkora, augusztus 20-ra jósoltak meg valami ultrabrutál vihart, ami miatt egy pillanatig annak lehetősége is feldobták, hogy újfent ugrik a koncert, csak ezúttal el is marad majd. Az időjárás végül kegyes volt, szél, eső, vagy bármi egyéb dráma nélkül lement az este, a korábban ülőhelyet vásárlókat kiemelt állójeggyel kárpótolták, és a Barbában egyedülálló módon valóban lekordonozták a nézőteret a keverőpult vonalában, mi több, a kiemelt rész még külön beléptetőkaput is kapott. Amit lehetett, érzésem szerint megtettek az esemény érdekében, és azon túl, hogy nézői szempontból nyilván kényelmesebb lett volna egy „lötyögősebb" Arénában helyezkedni, mint a szó szerint agyig megtelt Barba Negrában, nem igazán érhette szó az estét.

Az újra és újra eszközölt átütemezésnek köszönhetően az előzenekarok is rendre változtak, a sok verzió között anno még a Lordi neve is felmerült, a végül velük útra kelő Dynazty / Avatar páros lett a befutó, ami talán a legjobb összeállításnak bizonyult. Ugyan nem fedik egymást pontosan stílusban, a Dynaztyban több a hard rocker feeling, a dallamosság, az Avatar meg egy jóval modernebb megközelítést képvisel, ide mindkettő remekül illett. Arról a tényről nem is beszélve, hogy ez így tulajdonképp egy svéd turnévá vált, lévén mindhárom formáció onnan eredeztethető.

A melodikus modern metálvonalra diagnosztizált Dynazty mára saját jogán is sikeres produkció, amit decemberben bő fél évvel korábban főzenekarként bizonyítottak is. Nils Molin énekes tulajdonképp a produkció arca, húzóereje, remek kiállással, kiváló frontemberi adottságokkal, és hát elképesztő, óriási torokkal megáldva. Sokat önmagukon túl nem is igen tudtak beletenni a koncertjükbe, eleve szinte alig maradt elől egy kis helyük a Sabaton és az Avatar előre felpakolt látványelemei és dobjai mellett, ennek köszönhetően viszont tényleg közelről, az arcunkba kaptuk az egészet. Georg Haststen Egg jobb szélre kiszorított dobcucca például épp az orrom elé került, a kettő együtt pedig megadta, hogy őt is felfedezhessem magamnak. Nem is annyira játék, inkább előadás tekintetében, a csávó ugyanis kábé Helloween-szintű bolondozásba feledkezett minden dalnál, grimaszolt, vigyorgott, fújtatott, tulajdonképp nem csak az ütőivel előadva, de szinte színészként is lekísérve az egyes dalokat. Még a dobszólót is megbocsátottam, épp emiatt az is kifejezetten szórakoztató volt. Mindez azonban csak körítés lenne, ha nem volnának ott a remek dalok, márpedig náluk nem igen akadnak töltelékek, ez a program kábé végig magával vitt az első hangtől. Ha nem is tudtak összességében úgy érvényesülni, mint télen főzenekarként, a lendület itt is maximális volt, arról nem is beszélve, hogy a sikereik ellenére ma is éhes zenekar benyomását keltették. Az amúgy meglepett, hogy nem a saját kis Enter Sandmanjükkel, a Heartless Madness-szel zártak. Kíváncsi leszek, meddig jutnak majd, mert nagy potenciál van bennük.

A nap pozitív meglepetése az Avatar volt számomra. Képben voltam velük, tudtam, mifélék és körülbelül mire számíthatok, de hát más tudni, mint tapasztalni. Ez a csapat zeneileg egy igazi kaméleon, a heavy metalt, a thrashes elemeket, a melodikus death vonalról jövő ötleteket simán keverik a groove-os, modernebb témákkal, dark/gót hangulattal akár, sőt, még popos felhangokkal is, így aztán, bár van egy alaplüktetése az egész produkciónak, gyakorlatilag bármi megtörténhet náluk, nem ritkán egy dalon belül is. Mindehhez társul egyfajta mechanikus szögletesség, amire például a dobos John Alfredsson rá is erősít robotos, darabos mozgásával. A látszólagos zenei kakofónia ezzel együtt kompakt dalokat tesz ki, a vizuális körítés pedig mindennek a lehető legerősebb leképzése. Végletekig kitalált és megkoreografált show ez tulajdonképp. Egyedinek persze nem nevezhető, Johannes Eckerström például üvöltően sokat nyúlt dizájnban a korai Manson-érából, de ez a nyiszlett, vézna antisztár-imázs ma is működőképes, főleg, hogy időközben teljes generációváltás is történt, az új nap alatt pedig minden picit tud újra új lenni.

Mindehhez a csapat fizimiskája is keretet ad, az említett dobossal, aki úgy fest, mint aki épp csak beugrott a Little Bigből mókázni egyet, meg a két gitárossal (amiből az egyik egy viking, a másik meg kábé egy gyerekmolesztáló bajusszal büntető gall), és hát Johannes, a maga horrorfilmekbe illő, kiakadt állkapcsú arckifejezéseivel. És mindez remekül működik is. A fixen megszabott keretet tulajdonképp csak a jópofa konferálások törték meg, itt némi spontán íz belibbent azért, a dumája is jó a csókának. Frontemberként ő vitte a hátán végül főként a dolgokat, függetlenül attól, hogy a teljes érvényesüléshez az egész gépezet szükséges. Az a mókás, hogy az érintettségem jelenleg kábé eddig tart, azaz a vizuális körítés nélkül még nem érzem, hogy hallgatom kéne otthon, pedig tényleg a buli minden percét élveztem, és bármikor beneveznék (be is fogok) a következő koncertjükre. A népszerűségük igazolja, hogy a hiba az én készülékemben (is) lehet. Amúgy is én vagyok lemaradva, lévén már nyolc albumuk is kijött – mea culpa. Remek koncert volt!

A Sabatonhoz idén a Graspopon már volt szerencsém, tulajdonképp ugyanezzel a headliner show-val, hosszban, látványban is, így nagy meglepetésekkel már nem számoltam, különbségek mégis mindig adódnak – más helyszín, más paraméterek, más hangulat. Az itteni nagyszínpad pl. eltörpül a gigafesztiválos main stage-hez képest, és az akkora méretet is belakni képes produkciót némiképp össze is kellett szűkíteni, hogy itt is rendben elférjen. Mindez nem jár érdemi veszteséggel: szimplán hosszában kevesebb oszlopot raktak ki például, hátul kevesebb szögesdrótos-homokzsákos díszlet volt az emelvényeknél, a dobemelvényént (is) funkcionáló tank viszont jóval igézőbb méretűnek tűnt, lévén itt nem tudott középen-hátul „megbújni", csövével együtt tulajdonképp a színpad frontjáig elért. (Tulajdonképp felfelé is kellett irányozni a löveget, hogy Joakim és zenészei gond nélkül átférjenek alatta, így ezúttal látszólag nem a publikum, hanem az égbolt került célkeresztbe).

A Ghost Division kezdés mára kábé olyan szinten bebetonozott náluk, mint A rock katonái az Ossiannál, nem tudom, mi kellene, hogy valaha is kimozdítsák a pole pozícióból, ha még az új album aktuális slágertémája, a Stormtroopers sem volt képes erre. A csapat mára professzionális gépezetként működik, így tulajdonképp gördülékenyen végigfutott a teljes koncert, lazán, görcsmentesen, sőt, kifejezetten oldott és vidám hangulatban. Joakim látszólag felszedett pár kilót, itt-ott szinte már feszülősnek tűnt az a páncélmellény, ez például a belgáknál nem tűnt fel júniusban (de akkor távolabb is álltam), azonban nem befolyásolta az előadás során a frontembert.

Ami hátrány volt a Barba Negrába kerülés kapcsán, hogy a kisebb színpadnak köszönhetően minden látványelem nem tudott úgy érvényesülni, ahogy illett volna. A Red Baronnál bevetett piros kétfedelű propelleres repülőgép-replika például épp csak a dobemelvény bal oldalára fért be, és látszott is rendesen, meg nem is (nem csodálnám, ha hátrébb állva túl sok ebből nem jött volna át), más show-elem önhatalmúlag maradt most ki valamiért. Az Attak Of The Dead Mannél például, ahol a gáztámadásos téma miatt Joakim ugyanúgy gázálarcban énekelte a dalt, mint a turnén rendesen, a hátára vehető tartályból végrehajtott gáztámadásban valamiért nem részesülhettünk. A piróval, a lángokkal viszont nem spóroltak, a kihelyezett láncos oszlopokból (amelyeket itt amúgy nem kötöttek össze egymással „szögesdróttal"), a tank lőréseiből, nyílásaiból is gigantikus lángok lövelltek, legalább minden második dalnál robbant, durrant vagy lángolt valami, nézni tényleg bőven volt mit.

A setlisten személy szerint tudtam volna variálni, cserélgetni kedvem szerint, de ezzel ennyi album után, gondolom, nem vagyok egyedül – a Coat Of Arms teljes mellőzése például nekem adott hiányérzetet, az egyetlen, amit viszont tényleg nem éreztem annyira, a rendes szekciót lezáró Christmas Turce volt, az élő programból cseppet kilógott ez nekem. Nem magával a nótával van gondom, valahogy a hangulatát nem tudtam odailleszteni, ahol volt, de lehet, ez egyéni szoc-probl már. Mindenesetre a betolt pianínóval, az azon elhelyezett borospoharakkal és a kitöltött vörösborral ennek is megvolt a maga miliője. Fun fact, hogy Chris Rörland adott pillanatban rá is ment az egyikre, mi több, a nóta végeztével már nyakánál fogva lógott meg a felbontott „díszletvörösborral". Ez volt viszont gyakorlatilag az első olyan hazai Sabaton-koncert, amelyiken a konstans „pálinka-pálinka" kórusok ellenére Joakim végül nem ivott egyáltalán, bár tény, hogy jó humorral kezelve vetette le magáról ezt a rég rájuk nőtt hagyományt. Kellett azért dolgozzon az ügyön, lévén mindez legalább három-négy alkalommal előkerült, utolsó ízben épp a Resist And Bite előtt, amikor is ő maga is gitárt akasztott a nyakába egy kis közjáték kedvéért. Ezen a ponton változott is a műsor: a Master Of Puppets mostanában terítéken lévő megidézése helyett itt épp az újból felerősödő közakarat hallatán valami spontán pálinkadal-szerűségbe kaptak bele mókából.

Ha a Metallica korábban ki is esett, a ráadás blokkban a To Hell And Back elé azért befért a szintén konstans AC/DC-idézés is, persze ez is némi összenevetős mókázással kísérve. A ráadásba beszuszakolt Primo Victoria / Swedish Pagans / To Hell And Back trió pedig örömünneppel zárta a koncertet. Menet közben még egy aranylemezt is átadtak a zenekarnak az új album magyar eladásai után (wow, egy nemzetközi aranylemez idehaza tényleg nagy szó manapság már!)

Hosszú ideje az egyik leghangulatosabb Sabaton-koncert volt ez, diadalmenet gyakorlatilag. Nincs kétségem, hogy a következő körben sem maradunk majd ki a turnéból.

Fotók: PP Rock Photo