Shock!

Kevés olyan nívójú metal fesztivál van a világon, mint a Graspop. Látogatottságra talán, szervezésben, felhozatalban, professzionális megvalósítás tekintetében viszont Európában biztosan állíthatom, hogy az első ötbe (talán az első háromba is) besorolható. Minden paraméterét tekintve talán csak a Hellfest, meg a Wacken lehet igazi versenytárs. Három éve volt szerencsém kijutni ide, akkor úgy jöttem haza, hogy ha mód van rá, ide mindenképp vissza kell jöjjek. Ez végül kábé minden máshoz hasonlóan bő két évet csúszott, és még hónapokkal előtt is volt bennem kérdőjel, a télen még keényen feszülő, lezárásokkal operáló kormányzatok valóban engedik-e az ilyen léptékű tömegrendezvények megvalósítását, de végül minden rendben lezajlott, ami számomra az első biztos lépés volt az egykori „normális" világunkba való visszalépés felé. Beszámolónk negyedik része.

Negyedik nap (június 19., vasárnap)

A zárónap megint délben startolt, ezúttal a brit hard rocker Thunder fellépésével. Ez a veterán csapat soha nem lépett ki az igazi rivaldafénybe, ugyanakkor meglehetős állhatatossággal készítették a lemezeket, és egy időben a szigetországban, Angliában, Írországban kifejezetten nagy névnek számítottak. Nem ismerem behatóan a munkásságukat, de kihagyni vétek lett volna, gyakran azért nem adódik lehetőség. Elsőre egyébként inkább úgy néztek ki, mint a 60 felé (vagy fölött) ballagó joviális szomszéd urak, akiket megkértek egy kis hobbizenélésre, különösen Chris Childs basszer és Danny Bowes, aki frontemberként amúgy vállára vette a koncertet. Luke Morley kivételével látszólag nem sok rock'n'roll érzés jött le a színpadról, aztán fokozatosan kibújt belőlük a kisördög, meg a rutin, és olyan feelinges matinét kerekítettek, hogy még a három napnyi fáradtságról is megfeledkeztem. Aznapra egyébként valami csoda folytán 22-23 fokra esett vissza a hőmérséklet is, ami szinte életmentőnek bizonyult, és tuti, hogy az ő nézőszámuknak (meg a hangulatnak) is jót tett. Szégyen vagy sem, pártoló tagként csak most zárkóztam fel melléjük, így dalcímekkel csak a setlist.fm-ről tudnék dobálózni, az ál-szakértőzéstől viszont eltekintenék. Ellenben sosem késő pótolni, nekem sem.

A Marquee-ben ez után jött a belga Bütcher, akiket tényleg módfelett vártam. Ez a csapat azok közé az ifi vonalas, sebességmániás bandák közé tartozik, akik a régisulis speed-heavy vonalat kapták fel roppant impulzív formában, szemben a Stalker, a Stallion vagy a Vulture által képviselt vonallal ők azonban begorombították némi koszos, sötét blacker hangulattal, igazi prosztó, korai Venomot idéző tufasággal, miközben az átlagsebességet, ahogy egy nótájuk címe is mondja, végig kábé 45 rpm-en tartják. Sajnos nem szóltak valami jól, még úgy sem, hogy alakulgatott azért menet közben a koncert során. Nem csak a lekület ifi egyébként, ténylegesen is fiatal arcokból áll a csapat, egyedül a frontember R Hellshrieker lóg ki (őszesbe hajló szakálla alapján legalábbis), így vélelmezem, ő a veterán ős-vezér a brigádban, annál is inkább, mert eredetileg a kétezres évek elején alakultak, még ha tetemes szünet után csak 2017-ben jött is ki az első album. A kiállás impozáns volt: a szegecses bőrcuccokban, töltényövekben feszítő csapat élére Hellshrieker Úr egy kábé cafatokban lógó Painkiller-pólóban állt, két veszélyesen hegyes csúcsban végződő fémrúdból hegesztett fordított kereszt alakú hordozható mikrofonállvánnyal, kábé egy viking harcos módjára kimázolt arccal, miközben fél oldalát művér borította (a másik oldalon meg kiszúrható volt a Mercyful Fate-tetoválása, hohó). A koncepció persze csak annyira komoly, mint a szövegeik, az olyan dalokkal, mint a ráadásra tartalékolt „slágerük", az Iron Bitch, vagy a már említett 45 rpm Metal ezt gyorsan le lehet szűrni. Ugyanakkor a zenekar nagyon is komoly, és viccen kívül figyelemre érdemes. A még kiforratlanabb első albumot nem is macerálták, gyakorlatilag a 666 Goats Carry My Chariots dalai voltak terítéken, meg egy újdonságot is bemutattak Heavy Metal Samurai címmel, ami alapján a készülő új anyag is bicsaklás nélkül viszi tovább az eddigi vonalat. Részemről nyíltan rajongok, ezen a ponton el is rohantam a merch-höz begyűjteni a spéci graspopos Bütcher event-pólót.

Ahogy a sátras pusztításból kiszabadultam, még pont elcsíptem a nagyszínpadon a szintén hazai Evil Invaders utolsó dalait. Tapasztalati értékű, hogy – bár hazai pálya – egy ilyen old school kiállású és zenei világú heavy metal banda is nagyszínpadra tud kerülni egy ekkora fesztiválon. Nem épp papírforma, de nagyon működött, láthatóan ki is tettek magukért. Mi több, meglepően sokan nézték őket. Mivel alig tíz percet, ha láttam, most nem bonyolódnék nagy ítélkezésbe, Lowlanden lesz alkalom pótolni/rendesen megnézni.

A Destruction újra visszavitt a nagy sátorba. Náluk érdekes változások voltak a közelmúltban, egyrészt a négyesre bővülés, majd az alapember Mike kiszállás/elvesztése okán, ugyanakkor a jövőkép mégis pozitív. A Diabolical lemez kifejezetten jó lett, rég voltam ilyen lelkes velük kapcsolatban, azt pedig még a nagy lezárások előtt sikerült élőben is tesztelnem, hogy a négyes felállás működőképest. Ez itt csak megerősítést nyert: egyfelől hiányzott ugyan Mike vézna alakja a színpadról, másfelől mivel ő túl sokat nem mozgott soha, Schmier meg jobbára a mikrofonhoz volt kötve, a Destruction soha nem a színpadi show-ról volt híres. Az új felállás ezt is felülírta, a két ifjú titán nemcsak kiválóan levette a zenekar stílusát, de élettel is töltötte meg a koncertet, lengtek a hajak, keresztbe futva váltották egymást, tényleg olyan hatású ez az egész, mint egy vérátömlesztés. A pár új dalt leszámítva alapvetően ők is a klasszikusokra támaszkodtak, de mégis más színezete volt valahogy az egésznek. Sajnos a hangzás náluk is koszos, meg picit kongós is volt néha, de a lelkesedés átvitt ezen.

Alice Cooper indította aztán a valódi headlinerek sávját a nagyszínpadon ezt követően. Az öreg már 74 (!) éves, de ezt soha meg nem mondaná az ember az alapján, ahogyan énekel, és ahogyan előadja a saját kis jellegzetes horror showját. Itt sajnos hetven percbe kellett belesűríteni mindazt, ami két órában is kevés lenne talán. Azért egy Feed My Frankenstein / No More Mr. Nice Guy / Bad Of Nails / Hey Stoopid kezdés minimum erős felütés, ráadásul példásan is szóltak. Az amúgy is dekoratív Nita Strauss mindemellett művérrel bekenve lépett színpadra, Alice maga pedig eleve olyan előadó, aki tényleg előadja nem szimplán elénekli a dalokat, unalom tehát egy pillanatra nem volt. A csúcspontot egyértelműen a Steven fenyegető, sötétebb tónusúra hangszerelt verziója adta Alice Jászai Mari-díjas kényszerzubbonyos performanszával, és persze az ebből kikerekedő Dead Babies, ami rutinszerűen a guillotine-os kivégzésbe torkollott. A dobszólót persze most is száműztem volna, de legalább nem volt hosszú. Jó félórányi a koncertből fent van hivatalosan is a youtube-on a kivetítőre helyben kilőtt felvételből, akinek van ingerenciája, csekkolhat. Piszok feelinges volt az egész, a teljes fesztivált tekintve is toplistájában végzett nálam.

A Sepultura újra a Marquee-hoz húzott vissza. Alice után szabadon ők sem finomkodtak a kezdéssel. Felvezetőként eleve az általuk is feldolgozott Titas-dal, a Policia eredetije szólt, az Arise / Territory kezdés aztán rögtön irányba is állította ez egész bulijukat. Mára megbarátkoztam az egygitáros felállásukkal (eltartott egy ideig), és ők is valahogy belőtték, mit hogyan érdemes, mert nem igazán volt már vastagságban hiányérzetem. Látványra egyébként a szokott kontraszt a helyén volt: Andreas Kissert mintha konzerválták volna, Paulónak meg karira tényleg küldeni kell most már borotvát meg hajfestéket, hogy ledobja ezt a bácsi-fazont, de a játékukkal semmi gond nem akadt. Derrick Green nagyobbnak tűnt, mint valaha, brutál a csávó, és szerencsésen mostanra Eloy Casagrande is rendbe jött, neki volt valami rondább lábsérülése (törés talán?), valahogy az év eleje felé, így volt bennem pici félsz, minden oké lesz-e, de ha kellett is „rehab", már túl van rajta, gyakorlatilag százszázalékos formát mutatott, ennek megfelelően megint legtöbbször az ő játékánál ragadt le a tekintetem. A faszi egy állat, neki tán az endorser szerződésében sem bőröket meg ütőket, inkább komplett dobcuccokat kell pótolnia időnként a szponzornak, ahogy üti-vágja a cájgot, egyáltalán nem lepne meg.

50 percben nyilván nem lehet életmű koncertet adni, az azonban így is fura volt, hogy a Quadrát négy dal is képviselte (jó, ez az új, és kurva jó is), de a hasonlóképp gyilkos Machine Messiah-t semmi. Teljes mellőzése rosszul esett, legalább a szélvész és rövidke I Am The Enemyt vártam volna. Ezzel együtt visszafelé sem akarózott nagyot nyújtózni, Chaos A.D.- meg Roots-gyöngyszemek voltak még, és annyi. Sajnálatos módon náluk sem volt túl tiszta a hangzás, valami tompa mélység benne bújkált végig, ez cseppet elvett az egészből, még ha a hangulat kétség kívül forró is volt. Azért a Roots Bloody Rootsnál egyszerre ugráló több ezer ember látványa nagyot ütött. (Azt már csak a Graspop után tudtuk meg, hogy Kisser felesége ekkor már jó ideje küzdött a rákkal, majd július 3-án el is veszítette ezt a harcot – különösen nehéz lehetett így turnén lenni. Minden tiszteletem a kitartásáé, és a helytállásáé, mert a színpadról semmi nem jött le ebből. Jelen sorok írásakor még épp a cseh MOR startja előtt vagyunk, ahol szintén a programban vannak – talán most már figyelemelterelésnek, „lefoglalásnak" jó is lehet, hogy úton kell lennie. Kemény helyzet.)

A Deep Purple újabb áldozatot kívánt, ők az Amorphisszal estek egy sávba. Mivel utóbbit a cseheknél, majd ősszel az önálló turnén is lehet majd csekkolni, a Purple nyert, bár utóbb azt kell mondjam, az általam látott koncertjeik közül ez volt a leggyengébb, sajnos. Persze, ez itt a Deep Purple, szóval nyilván nem estek szét, meg nem játszottak összevissza, tehát mindez szigorúan önmagukhoz mérve értendő, ugyanakkor takaréklángos, valahogy rutinszerű volt az egész, ráadásul Ian Gillan finoman kívül sem volt nagy formában. Jó, Child In Time-ot nem vártam (nem vagyok a realitás ellensége), de valahogy erőtlenül ment neki sokszor. Csak bízni tudok benne, hogy szimplán rossz napját fogtuk ki. Gitáron egyébként még mindig a szólóbandájából játszik itt Simon McBride, mivel Steve Morse a rákkal küzdő felesége mellett van jelenleg is, így szegről-végről egy különlegesebb felállást láttunk most. Az is spéci volt, hogy élőben itt debütált a Whoosh! albumos No Need To Shout, úgyhogy azért kaptunk különlegességet is (mellesleg a frissen kijött feldolgozásalbumot meg egyáltalán nem macerálták). Gillan egyébként mintha növesztené vissza a haját is, fülig érő, göndörödő fürtökkel állt ki, ami rögtön kezdte a klassziker időket idézni, még ha amúgy a feje búbján neki is erősen ritkásabb már a rőzse. Zeneileg egyben voltak, egy Paice / Glover alappal ez azért elvárható, és McBride is kiválóan hozta, amit kellett, játéka maximálisan hűnek bizonyullt a zenekarhoz. A régi nagy nóták azért meghozták a lelkesedésemet, a Smoke On The Waterre meg még kábé az is nekiállt ó-ó-óóó-zni, aki ott sem volt, szóval a hangulatra végül nem lehetett nagy panasz, utóbb mégis azt mondom, lehet, hogy az Amorphis ezúttal jobb választás lett volna. De biztosan intenzívebb élmény. Nem bánom, hogy így alakult, mert egy ilyen matuzsálemnél sosem tudhatjuk, lesz-e még alkalom, de attól a valóság esetemben most ez.

A Purple után újabb masszív egybeesés terhelte a programot, különböző színpadokon, de egymással fedésben játszott a Deftones és a Dimmu Borgir, és játszott volna még a The Dead Daisies is, ha utóbbi – betegségre hivatkozva – nem mondja le az utolsó pillanatban ezt, meg a hellfestes koncertjét is. Mivel Hughes nagy favoriton, és a Daisiest is meglehetősen bírom, ezzel tulajdonképp feloldottak egy erős dilemmát, a fennmaradó kettősből pedig oda húztam, ahová a gyerekkori kötődésem inkább űzött, ez pedig a Dimmu atmoszférikus poszt-black metalja volt. Az utóbbi tíz évben őket sem lehet azzal vádolni, hogy túltolták volna a dolgokat, jó nyolc év kihagyás után jött csak az utolsó album, az Eonian, és pont olyan is lett, amilyet személy szerint vártam/vizionáltam: még jobban előtérbe tolták a szimfonikus részeket, az epikus, grandiózus körítést, ami mögött persze ott bújik a Dimmu is, de arányok tekintetében a várható fejlődési ívet követték. Megértem, ha a régi rajongók erre talán már csak vállat vonogattak, de én nagyon ezeket az újabb kori cuccaikat is, az Eoniant is kifejezetten sokat hallgattam – mi több, az ott nyitó The Unveiling azzal a jó kis elhúzott, savanyú gitártémával kifejezett kedvenccé is vált.

Amikor a lemez '18-ban kijött, Bécsben elcsíptem őket, és bár nem szóltak túl gyilkos módon, a szinte szánsz jelleggel prezentált előadás így is magával sodort. Ott főleg az új albumot, meg az újabb dolgaikat priorizálták, most a Graspopra már erősebb szórással készültek. A szeánsz jellegű körítés ezúttal talán puritánabb volt, Shagrath is egy sima fekete csuklyában prezentálta a buli elejét (se ezüst rúnák, se egyéb csicsa), de a füstbe/ködbe borított színpad, a jellemzően hideg/rideg színek (fehérrel, fagyos kékkel, sápadt sárgával), a hamuszínűre sminkelt zenekar így is megtette a hatását. Kilenc dal fért a műsorba hat albumról, így tényleg nem túlzás azt mondani, hogy bátrabban merítette. Ez nyilván a friss dalok rovására ment inkább (az említett Unveiling mellőzése például nem esett jól), de a fókusz így is az Eonian / Abrahadabra / Death Cult Armageddon tengelyen volt, annál visszábbról csak mutatóba lődöztek egy-egy dalokat. A hangzásuk kifejezetten jónak bizonyult, ráadásul itt a zenekart sem szedték úgy kétfelé, mint akkor Bécsben, nem érződött annyira az alá-fölérendelt szerep az alaptrió és a kiegészítő „egyéb" tagok közt, egységesebb, egészségesebb érzete volt az egésznek. Akadt persze jó sok plusz sáv is az élő zene varázsa mellé. Vortex énektémái például nyilván most sem voltak reprezentálhatóak, ahogy a szimfonikus részek is bejátszásról érkeztek, de hát egy ilyen sűrűn rétegzett zenét e nélkül aligha lehetne normálisan színpadra állítani. Mindazonáltal, ahogy lépkedtek visszafelé az időben, egyre inkább maga a zenekar került fókuszba. A záró Mourning Palace meg szimplán libabőr volt, ez nem kérdés.

Mindezek után már csak a teljes négy napot lezáró utolsó produkció volt hátra, a nagyszínpadokat (de amúgy ténylegesen a teljes rendezvényt is) záró Sabaton fellépése. Kétes persze, mit gondolunk az itteni szereplésükről, mivel eredetileg nem is voltak kalapban, az utolsó nap headlinere, az Aerosmith azonban végül lemondta a fellépést (ahogy a teljes európai turnét is), bár akkor még nem verték nagydobra Steven Tyler újabb elvonójának hírét. A svédek beugrásában az a mókás, hogy hasonlóképp kerültek 2019-ben a Hellfest főbandái közé, beugrósként, amikor Joey DeMaio épp aktuális faszsága miatt a Manowar gázos módon kiikszelte magát a fellépők közül. Lehet persze szájat húzni, hogy a Sabaton egyikkel sem egy liga, meg hogy ezzel aztán nem sikerült pótolni a kiesett élményt (mindkét véleményt hallottam ismerősöktől is anno), ugyanakkor nagy hiba lebecsülni Joakim Brodénék jelenkori erejét. Túlzás nélkül tömeg nézte őket, ők pedig tényleg grandiózus szórakoztató gépezetté nőttek mára. Mivel az új album az utóbbi sok év legjobbja lett, picit bíztam benne, hogy a pole-pozícióba betokosodott Ghost Divisiont végre talán lecserélik, mint kezdést, de úgy látszik, ennek a hagyománynak a megtöréséhez a már most slágernótává avanzsált Stromtroopers sem volt elég. A buli így most is a szokásos módon startolt, a Stromtroopers csak másodiknak jött.

A színpadkép nem sokban módosult a The Great War turnéja óta: ugyanaz az oszlopok közé szőtt szögesdrótos, homokzsákokkal körített lövészárok-látvány képezte a fő védvonalat a színpad teljes hosszában, a szintén homokzsákokból rakott hátsó emelvények között elhelyezkedő gigantomán méretű tank lövegtornyának helyén kapott helyet a dobszerkó, a mikrofonállványokra pedig átfúrt rohamsisakok voltak felhúzva. A tank persze „lőtt" is időnként, ahogy lángok is kicsaptak néha belőle (meg a színpadból, a szögesdrótos oszlopok tetejéből is jöttek nem egyszer lángcsóvák), nem spórolták le a látványt. A kivetítőknek köszönhetően pár apróbb rejtett poént, geget is el lehetett csípni, kis utalásokat, például a már említett oszlopokra írt „graffitik" satöbbi. A megújult csapat is profin teljesített, de a show legnagyobb része nyilván ezzel együtt is Joakimot terhelte, aki a szokásos mellényén és napszemüvegén túl nem egyszer az adott dalhoz is igyekezett hozzáidomulni. A gáztámadásos sztorit felelevenítő Attack Of The Dead Mannél például gázmaszkot húzott, meg tartályos hátizsákot, amivel dal közben vizuálisan is prezentálta az eseményeket, és így tovább. A Resist And Bite elé még némi Judas Priestet idéző gitározást is megejtett. Dalpremier is akadt, mind a komótosabb Race To The Sea, mind a Dreadnought itt debütált élőben, szóval tényleg kitettek magukért. Részemről tökéletes lezárása volt ez ennek a négy napnak.

Ahogy jelenleg áll, jövőre újra csak háromnapos (talán egy nulladik plusz féllel) lesz a Graspop is, így a covid-hiánypótló edition után visszaállni látszik majd a rend, mindez azonban aligha vesz le a rendezvény erejéből és élménydús jellegéből. Alig várom, jövőre mi mindennel rukkolnak még elő majd!

Most pedig irány Vizovice és a Masters Of Rock!

A beszámoló első része itt, a második itt, a harmadik pedig itt olvasható.