Shock!

Kevés olyan nívójú metal fesztivál van a világon, mint a Graspop. Látogatottságra talán, szervezésben, felhozatalban, professzionális megvalósítás tekintetében viszont Európában biztosan állíthatom, hogy az első ötbe (talán az első háromba is) besorolható. Minden paraméterét tekintve talán csak a Hellfest, meg a Wacken lehet igazi versenytárs. Három éve volt szerencsém kijutni ide, akkor úgy jöttem haza, hogy ha mód van rá, ide mindenképp vissza kell jöjjek. Ez végül kb. minden máshoz hasonlóan bő két évet csúszott, és még hónapokkal előtt is volt bennem kérdőjel, a télen még keényen feszülő, lezárásokkal operáló kormányzatok valóban engedik-e az ilyen léptékű tömegrendezvények megvalósítását, de végül minden rendben lezajlott, ami számomra az első biztos lépés volt az egykori „normális" világunkba való visszalépés felé. Beszámolónk második része.

Második nap (június 17., péntek)

Az első élményadag után igyekeztünk rápihenni a második napra, már amennyire ez lehetséges, ha aztán már ebédidőben színpad elé „kell" állni. Nem költői túlzás, lévén aznap a Phil Campbell And The Bastard Sons pakkra délben (!) nyitotta a nagyszínpadot, ráadásul egy speciális, kizárólag Motörhead dalokból álló szettel. Ha meleg van, ha nem, ha délidő, ha nem, ilyesmivel nehéz mellélőni, szépen oda is gyűlt a nép. Lemmy respektje láthatóan nem halványul. A csapatot, ahogy neve is mutatja, a 'headben harmincplusz évet eltöltő Campbell és összes fiai alkotják (plusz gitáron, dobon és basszuson), az egyetlen idegenlégiós az énekes koma, aki új volt most. Három éve ugyanitt, csak a kisebbik sátorban láttam már őket, akkor a frissiben megjelent albumukat tolták, el-elcsepegtetve pár Mocifej-dalt, az akkori énekes azonban menet közben kurtán-furcsán (különösebb orrunkra kötött infó nélkül) kikerült a képből, és jött a mostani, aki fejre egy motoros és egy redneck favágó keveréke, így pazarul illett az egyéként is rendre szakállas Campbell fattyak közé. Kiállásra, hangra is jól teljesített, bár annyi fenntartásom van vele kapcsolatban is, ami elődjénél is megvolt, miszerint egy karcosabb, koszosabb orgánum jobban állna ezekhez a dalokhoz, meg a sajátokhoz is alapvetően. De nem akarok túl szigorú lenni, mert tényleg mindent beladott, és oké is volt.

A dalok meg... Ezt hadd soroljam kivételesen fel: Iron Fist / Damage Case / Born To Rasie Hell / Rock Out / (We Are) The Road Crew / Ace Of Spades / Bomber / Going To Brazil / Killed By Death. Akinek ettől nem indul be a lábában a bugi, menthetetlen be van oltva rock'n'roll ellen. Mindemellé, mivel ez nem csak Motörhead show, de egyfajta Lemmy tribute is volt, még a Hawkwind Silver Machine-ja is kalapba került, legalább akkora ovációt bezsebelve, mint a többi klasszikus. A bulinak mindössze két suta pontja volt: a szólórészek, ami elfért, mert nem volt hosszú, de minek, és a Born To Raise-ben a tényleg totálisan felesleges ráadásul hosszúra nyújtott közönségénekeltetés, ráadásul annak is a leghervasztóbb „most-a-bal-oldal / most-a-jobb-oldal" típusú változatával. Ajj. Ezzel együtt soha rosszabb pénteki ebédet. Kurvára hiányzik a Motörhead, az az igazság.

Ezen a ponton egy kis vesszőfutás következett, belepillantottam kábé két nóta erejéig a sötét, darkos vonalból táplálkozó női énekes holland Dool koncertjébe, ami annyira feelinges volt, hogy konkrét kijelöltem lett az idei Brutal Assaulton, mint feltétlen megnézendő. Ryanne hangja és ösztönös, természetes előadásmódja mellett az organikus, természetes hangzásvilág is magával ragadó volt, az egésznek volt egy sajátos, vonzó atmoszférája, amit szinte pszichedelikus (ám korántsem hippis) vizuális körítés is erősített. Egyetlen dolog miatt nem maradtam, mivel a Metal Dome-ban (a kisebbik, kábé ötezer fős sátorszínpad) kezdett a British Lion, és igazi olcsójánosként képtelen voltam kihagyni a sanszot, hogy egy Steve Harrist újra közelről is láthassak. Anno nagy meglepetés volt, hogy a Maidenen kívül „szólólemezre" ragadtatta magát, aztán persze kiderült, hogy ez nem az, hanem egy hard rock gyökerekből táplálkozó zenekar, hellyel-közzel korosztályabeli arcokkal. Az első lemez az énekes csávón csúszott el nálam, kevés volt egyszerűen, meg is állapítottam, hogy a főnök erényei közé a dalnokválasztás hosszú távon sem zárkózott fel, azon meg szomorkodtam, hogy mit lehetett volna például egy Glenn Hughes-kaliberű torokkal kihozni az egészből. De Harris kitartott választásánál, mindemellett a második lemez erősebb is lett, és ha forradalom nem is történt, a srác most még annál is jobban teljesített. Mindez egyfajta folyamat lehet, mert ezen a koncerten (szemben az akkortájt látott bécsi, majd a pár évvel későbbi budapesti BL-bulival szemben) itt minden tekintetben jobb volt ő is. Belejött, belerázódott a színpadi, frontemberi szerepbe is, talán én is megszoktam közben. Szimpatikus módon a lemezes verzióknál jóval karcosabban, metálosabban szólaltak most meg élőben, ráadásul Harris tényleg úgy tolja ezeket a fellépéseket is, mintha nem lenne holnap. Ugyanúgy fel alá rohangálva, a szövegeket végig énekelve, mint a Maiden-fellépéseken, pedig ez tényleg szerelemzenélés csupán az ő szintjén.

A vesszőfutás itt folytatódott, a Steel Panther koncertjének végét sikerült még megfogni a nagyszínpadnál, akik ugyanazt az agyahagyott bolond showt tolták, amivel megismertük/megszerettük őket (már aki), hasonlóan feelingesen is, ugyanakkor náluk is azt éreztem picit, mint a Powerwolf esetében: egyes gegeket lassan el lehet majd engedni, és frissíteni, hogy új lendületet kaphassanak hosszú távon is. Az Ozzyt idéző mókázás azért még mindig nagyon süt, és szemmel láthatóan a piperetükrével együtt tavaly távozó Lexxi Foxx elvesztését is gond nélkül sikerült túlélni. Komoly tömeg nézte őket egyébként. Ahogy a Párducok végeztek, még jutott egy rövid idő a Gaahl's Wyrdbe is belepillantani a Marquee-ban, mielőtt újra vissza kellett volna rongyoljak a nagyszínpadokhoz. Ez inkább kíváncsiság volt csupán, érdekelt, mit hoz élőben a Gorgorothból csúnya harcok árán eltávolított ex-énekes, de ahogy lemezen, úgy élőben sem nyűgözött le különösebben. Atmoszférikus, picit csapongó, tágabb határok közt mozgó, szabadelvűbb produkciónak tűnt, nyilván black metalba ágyazva, de annyira nem vonalam ez, hogy ténylegesen lekötött volna, meg talán annyira nem is kiemelkedő. A név persze sokakat behozott, és klubban szívesen adnék (ha eljutnak hozzánk, tervezek is adni) egy valódi esélyt is nekik, itt a ráhangolódás sem ment könnyen.

Aztán futás vissza, az északi nagyszínpadon jött a Black Label Society. Őket már csak azért sem hagytam volna ki, mert a cseh Masters Of Rockon való fellépésüket július elejére már lemondták (nem teljesen világos, miért, viszont Exodus került a helyükre, szóval hurrá!), így viszont idén ez volt az egyetlen sanszom látni őket. Pár albummal ezelőtt picit leült a BLS lelkesedésem, beleragadni látszottak a rutinszerű, ám kevésbé izgalmas albumok körforgásába, aztán a Grimmest Hits visszahozta a hitem, a legutóbbi Doom Crew Inc. meg kifejezetten jól sikerült. Wylde persze mit sem változott az évek során, ugyanaz a torzonborz, redneck fazon, mint volt, aki ezúttal egy piros-zöld kocás skót szoknyában lépett színpadra, persze a BLS coloros mellényében, ami ugye kötelező viselet a csapatnál. Ez által úgy festett, mint egy, a Rettenthetetlenből kiszabadult skót szabadságharcos és egy keménykötésű amcsi motoros bizarr keveréke, még szerencse, hogy neki ez kifejezetten jól állt. Jól is szóltak, a csapat is egyben volt, ráadásul a szokásos gegeken túl itt most olyan mutatványokat is ellőttek, mint az egymással szemben állva a fejünk mögé tett gitárokon való ikerszólózás, persze hiba nélkül. A langyosabb délután felé lépve, óvatos szellő mellett kifejezetten feelinges volt ez a buli, főleg, hogy az új dalokon túl előszeretettel macerálták a Mafia klasszikusait is. Hiába, ők is tudják, melyik volt AZ igazi BLS-album.

Utánuk jött volna számomra a Sacred Reich, nem sokkal a fesztivál előtt azonban ők lemondták a fellépésüket (szintén nem ismerem az okokat), de sikerült autentikus pótlással előrukkolni a szervezőknek a spanyol Angelus Apatrida képében. Az egyik patinás régi US power-thrash, a másik meg a fékevesztett ifi vonulat, ráadásul Európából, aminek azért akkor is van némi hatásvonzata, ha alapvetően ők aztán tényleg a műfaj féktelenebb végével csapkodnak, és lecsontozva a klasszikusabb metal világából is merítenek. A spanyoloknál egyébként bizarr módon piszokul megy ez az újhullámos thrash, a legutóbbi alkalommal a Crisix tarolt itt egy óriásit, jogos büszkeséggel annak kapcsán, hogy ők voltak az első spanyol zenekar, akik bejutottak erre a fesztiválra. Az Apatrida most folytatta a sort. Ráadásul náluk riffközpontú megközelítés ellenére alig-alig találni lassabb pillanatot, ezt a tíz dalos szettet meg eleve úgy állították össze, hogy kifacsarjanak mindent a lehetőségből, amit csak lehet. Ezzel együtt az átlagos ifi csapatoknál technikásabbak, ami élőben tényleg lenyűgöző, már az a precizitás, amivel ezúttal is elővezették a programjukat. Az ifi jelző persze ma már mókás valahol náluk, a hév azonban itt is a „régi" volt. A soundon az elején azért akadt némi igazgatni való, aztán helyreállt a rend szerencsére. Ki is alakult egy komoly mosh elől, majd egy gigantikus circle pit is. A klub az igazi terepük, de itt sem vesztek el egy pillanatra sem.

Újabb, számomra kellemetlen egybeesés volt a Paradise Lost és a Megadeth közös idősávja, de itt sem volt nagy szenvedés döntés hozni, lévén a Lost a Brutal Assaulton is ott lesz idén, ott majd „pótolhatom". Mindemellett kíváncsi is voltam, mit tud a nagy balhék után megint átalakult Megadeth a mostani felállással, és titkon még abban is bíztam, hátha végre egy új nótát is ellőnek a szintén évek óta készülő (nyakam rá, hogy jó ideje full kész is lévő) új anyagról. Ez persze nem történt meg, ellenben kaptunk egy minden ízében feelinges, jól megszólaló koncertet. Mustaine a szokásos fehér ingjében állt színpadra, vörös haja mellé most már vöröses-őszülő borostája is kontrasztot ad, és a hatvan év azért a ráncaiban is egyre inkább látszik, mi több, ott a feje búbján (hosszú haj ide vagy oda) picit kezd shaneemburysedni is, igaz, csak óvatosan, de észrevehetően.

A színpadképük egyébként impozáns és hozzájuk illő volt: egymásra tornyozott Marshall ládák sokasága, amik közé oszlopszerű led paneleket illesztettek – ez utóbbiak természetesen összhangban voltak a hátuk mögött lévő gigantikus ledfallal is. A dobszerkó középen helyezkedett el az egésszel egy magasságban lévő emelvény tetején, így Dirk Verbeuren nem csak magaslati levegőt szívhatott, de tuti ő lett az egyik legjobb panoráma mellett dolgozó muzsikus is ezen a fesztiválon. Mivel este nyolctól kilencig játszottak, szó szerint verőfényes napsütésben tolták, így a vizuális támogatás csak félig érvényesült, de ez már tényleg nem rajtuk múlott. Mondanám amúgy, hogy Ellefson hiánya furcsa volt, de valójában nem volna igaz, volt már erre példa, ráadásul James LoMenzo nem csak játékában, de színpadi kiállásában is tudta pótolni (utóbbi tekintetében szerintem jobb is), így nem volt valós hiányérzetem, ha fura ez, ha nem.

Mustaine egyébként is elővette a legjobb formáját, közlékeny volt, jópofákat konferált, viccesen próbálta közelebb csalogatni a túlvégen bóklászókat is, azaz, ha mit sem tudunk a természetéről, most a lehető legpozitívabb benyomást keltette. És tényleg az jött le, hogy jó hangulat van a színpadon is, nem volt feszengés. Zenei oldalról nem nagyon volt fogás rajtuk, nyilván itt professzionális muzsikusokról van szó. A program tét nélküli biztonsági játék volt, egyetlen újkori dalként a Dystopia címadójával, meglepetésnek a World Need albumos Dread And The Fugitive Minddal, azon túl nettóban csak a slágerek. Ami viszont maximálisan új volt, az az, hogy a Peace Sellsnél az ő kis kabalafigurájuk, Vic is megjelent a színpadon, kb. a sétáló Eddie után szabadon (még ha nem is volt négy méteres), és csontvázkezével, a borítókról ismerős leplombált füllel-szemmel fizikai valójában is megjelenítette a dal mondanivalóját. Tényleg jópofa volt, és legalább annyira meglepett, mint amikor anno a Destructionnél a Mad Butcher rohant be bárdot lengeni egy fesztiválbulin. Apróság, de mégis újdonság náluk. Nem volt viszont Mechanix, amiért személy szerint csak kiosztottam egy virtuális fekete pontot, hehe. (Bocs.) Az ő koncertjüket egyébként élőben is közvetítették a neten, aki akarja, a YouTube-on simán tudja egészben is csekkolni, szerintem érdemes, tényleg feelinges volt.

A Whitesnake rögtön ezután kezdett a másik nagyszínpadon, ezeken ugye váltófutásban mentek a headliner produkciók. Esetükben nyilvánvalóan az volt a kérdés, hogy az ezúttal tényleg farewell turnéként behirdetett túra mennyire lesz hiteles, hiszen David Coverdale kapcsán már az előző köröknél is erős kritikák fogalmazódtak meg. E tekintetben kettős ennek a koncertnek a megítélése is. Eleve fura volt, hogy egy gitárral léptek színpadra, ellenben két billentyűsük is volt, akik amúgy komoly vokálokat hoztak, mi több, nem egyszer a nehezebb részeknél egyenesen ki is váltották Coverdale-t, aki alá amúgy ezúttal is bőven betoltak biztonsági sávokat. Mindemellett Tanya O'Callaghan személyében egy roppant szuggesztív női basszusgitárosuk is van, aki tök jól is játszik, ezzel együtt viszont már csak nevetni tudtam azon, hogy a merchben árult turnépólón egy olyan felállás csoportképe virít a logo alatt, ami megközelítőleg sem egyezett a színpadon állókkal. A mi szempontunkból azonban a szórakoztatás itt a lényeg, és az tény, hogy a csapat nagyon egyben volt, elképesztő feszesen játszottak, sütöttek a dalok. Búcsúturné lévén tobzódtunk a klasszikus nótákban, Tommy Aldridge dobszólója is elfért (az ő régisulis stílusával ez még tud szórakoztató lenni), a billentyű-gitár szólópárosa már kevésbé, de hát van, amit nem lehet megúszni. Coverdale kapcsán pedig Smitya barátom mondta ki a tutit: mára ő lett a Whitesnake Schuster Lórija: kell valaki, aki arcot ad, mikrofonállványt pörget, csinálja a show-t, és néha még énekel is. Szomorú vagy sem, ez van, de ha ezen valaki felül tud emelkedni, tényleg remekül szórakozhat – így érdemes készülni a pesti bulira is.

A Within Temptation ezután a szórakoztatás egy teljesen más korosztályát és nívóját képviselte. Az ő esetükben nem volt különösebb apropó, se búcsú, se új dalok, simán csak kiszabadultak, és nekiindultak újra. Mivel nem volt friss anyag, promózni sem „kellett" semmit, így simán beleszaladhattak egy fullos best of műsorba. Ők már ténylegesen is sötétedéskor kezdtek este, így az évek során hozzájuk társult látvány-orgia remekül tudott érvényesülni. A színpad közepét elfoglaló gigantikus fej ugyan nem hozott semmi különösebb akciót (a néha világító szemein túl), így nem teljesen tudtam mire vélni, de lehet, csak nem követtem illendően a dolgait, és az egésznek van valami logikus csatolódása a zenekarhoz – ha valaki tud ilyet, nyugodtan rója fel nekem. A csodásan komponált fények, a gigantikus lángok körbeölelték a koncertet, egyben is volt a csapat, az óriás színpadnak megfelelően mozgásterük is volt, amivel rutinosan éltek is. A Paradise (What About Us?)-t persze most is végig Sharon énekelte (a lemezen Tarjával hoznak duettet), a What Have You Done-nál meg az And We Runnál már azért bejátszották Keith (Mina) Caputo meg Xzibit részit, utóbbit tényleg nehéz volna házilag interpretálni. Sharon még mindig az egyik legszimpatikusabb énekesnő a színtéren, a hangja pedig tényleg hibátlan volt, de ezeken túl sok különlegesről nem tudok beszámolni: professzionális szórakoztatás volt, ezen a szinten részükről tét nélküli módon, görcsmentesen.

A nap záróattrakciója végül a Scorpions lett, a másik olyan matuzsálem, akiket rövid időn belül a pesti koncert után itt dupláztunk. Ahogy a Maiden esetében, itt is csak ismételni tudnám a már leírtakat (ettől gyakorlatban most is eltekintenék), ez is egy professzionálisan felépített show volt annak minden látványelemével, így eltérést nem vártam, és nem is akadt. Nüansznyi apróságok azért adódtak: nálunk két függönyt is ejtettek pl. a kezdés előtt, itt csak egy volt, és rögtön ránk is támadt az a bizonyos gigantikus led-skorpió a nyitó Gas In The Tanknél, illetőleg ezúttal már Jabs sem viselte az orvosi kesztyűt, bár a játékát ez sem nálunk, sem itt nem befolyásolta. Na meg itt nem volt közönségbe nyúló rámpa, így a Schenker / Jabs páros kénytelen volt horizontális fronton végrehajtani a helycserés támadásait. Ami ennél fontosabb: Meine ezúttal picit gyengébben hozta a témáit, valamivel erőtlenebbnek tűnt, de ebben benne lehetett az egész napos hőség, vagy a hajnali fél kettőig nyúló koncertjük is – csak 74 múlt, na. És persze ugyanolyan óvatosan mozgott is, a színpad felszántása itt valóban inkább a többiek reszortja volt. Rudi úr (csak ismételni tudom önmagam) egészen elképesztő formában van. Helyén volt a Mikkey Dee szóló is, és a buli velejét továbbra is azok a klasszikusok adták számomra, amik a hőskor húzósabb pillanatit idézték vissza. A lírai blokkban itt is ukrajnás verzióban tálalták a Wind Of Change-et, és persze koronáztak végül a Big City Nights népünnepéllyel felérő témájával, meg a ráadásra visszatartott Rock You Like a Hurricane-nel, ami végül a teljes második nap lezárójává is vált. A party sátorban persze ment még hajnalig a mókázás, ahogy a kemping nagy sörsátrában is, de a másnapra várható sűrű program és rekord hőség miatt ezt mi már kompletten ugrottuk.

Folytatása következik.