Shock!

Tizenkilenc évvel ezelőtt jelent meg a Black Label Society első albuma, s a szép szőke (gitározni és zenét írni piszkosul tudó) srácból gitározni és zenét írni változatlanul piszkosul tudó vadbarbár zeneállat lett, aki még mindig, túl az ötvenen is játszi könnyedséggel pakolja össze a zsírosan, egyszerűségükben is komplex és technikás albumokat. Zakk Wylde tizedik, Grimmest Hits névre keresztelt anyagával sem okozott csalódást. A négy évvel ezelőtti Catacombs Of The Black Vatican számomra okozott néhány meglepő pillanatot, rövid kitérőket tett a megszokott ösvényről, az új anyag azonban megnyugtató módon kanyarodott vissza a 2010-es, igen fincsi Order Of The Blackhez, amely nálam még mindig a három legjobb BLS-anyag között pihen.

Vannak zenekarok, amelyeknek soha nem fárad el a zenéjük. Tök mindegy, hogy ma is ugyanazt és ugyanúgy tolják, mint évtizedekkel ezelőtt, a siker egyszerre védjegyük és útmutatójuk. A BLS egyedi stílusával és a koszos rockhoz ragaszkodásával pontosan ebbe a kategóriába tartozik. Nincs és nem is kell megújulási szándék, nem akar mérföldkő lenni, egyszerűen csak szórakoztatni a közönséget azzal a zenével, amellyel már a kezdetekkor belopta magát a szívekbe. Fasza, kőkemény rock and roll, megfejelve Zakk mai napig elképesztő hangszeres tudásával és természetesen az Ozzy-feelinggel, ami érthető okokból áztatja át szinte az összes albumot. Rögtön a nyitó nóta, a Trampled Down Below meg is idézi a vén zsenit, a kezdésért pedig külön pont jár.

Mondanám, hogy az új albumban nincsen semmi különleges, de a BLS esetében éppen ebben rejlik a különlegesség. A szó legjobb és legnemesebb értelmében vett – korrekt és nagyon tudatosan, tisztességesen összepakolt rockcsemege a cucc, se több, se kevesebb. És nem is akar többnek látszani. Zakk mindig is a helyén tudta kezelni zenekarát, s bár le a kalappal a PR-tevékenysége előtt, nagyon is érzi, minőségében és értékeiben milyen zenét játszik. Ha létezik esszenciális rock, ez minden bizonnyal az, annyira tökön ragadja a zenének és főleg hangulatának lényegét, amelyre tényleg csak nagyon kevesek képesek manapság. A Seasons Of Falter, a Room Of Nightmares vagy a Bury Your Sorrow hallatán önkéntelenül is elvigyorodik az ember: igen, ez pontosan az, amiért a '70-es évek óta mindenki imádja ezt az ősi, mindent lehengerlő stílust. Időtlen és megunhatatlan, ráadásul Zakk mestere annak, hogyan kell az egyszerűség mellett annyira megvadítania egy nótát (akár szólóival, akár egy váratlan kis csavarral, mélyvastag darálással vagy groovos megoldással), amitől a korong újra és újra visszapattan majd a lejátszóba. Toronymagas kedvencem az All That Once Shined bluesos finomsága, a tökéletesen eltalált riff és azzal a szutykos-déli hangulat, amit a szakállas barbárnál jobban nagyon kevesen képesek visszaadni. Ha az album rockesszencia, ez a szám az egész lelke. Megunhatatlan.

Az utóbbi esztendőkben több finom kritika is érte a Mestert, hogy kezdi túllírázni a dolgokat. A Grimmest Hits sem mentes a visszafogott és „szépre írt" daloktól, ám a The Only Words és a Nothing Left To Say éppen annyi gyengédséget hoz az albumra, amely még bőven belefér. (Utóbbi fájdalmasan szép szólójáért ismét jár a külön pont.) Zakk Wylde nem tér le az útról, menetel tovább, egyszerre teljesítve ki saját művészetét, ápolva egóját, szolgálva ki hűséges hallgatóságát, nem okozva csalódást nekik. És ha már itt tartunk: amíg akkora figurája van a színtérnek, mint Zakk Wylde, semmit ne kezdjünk el temetni, s főleg hagyjuk a „régen minden jobb volt" dumát. Talán kizökkent az idő (ó kárhozat!), de ő legalább mindent megtesz, hogy helyre tolja azt.