Shock!

Amikor 2019-ben kijöttem az Arénából a Scorpions koncertjéről, utóbb nem voltam meggyőződve róla, hogy nem az utolsó találkozásunk ejtettük meg. Benne voltak már a korban, aztán jött az a francos covid, az évek idősen pedig másképp telnek már. Aztán az öregek újra meg újra rácáfolnak valahogy a kvázi-félelmeimre. Valahogy ezek a veteránok kiirthatatlannak tűnnek, az összes ilyen régi csapat, a KISS, a Maiden, a Judas, a Deep Purple, a Uriah Heep, szinte elnyűhetetlenek. Ebbe a tisztes sorba tartozik a Scorpi is, akik ráadásul, ha mindent tokkal-vonóval beleszámítunk, közülük is a legrégebbiek. De ha csak a debütáló Lonesome Crow megjelenésétől datálnánk, akkor is aranylakodalom volna esedékes idén. Anno persze nagy csinnadrattával beharangozták a búcsúturnét, de ezen félig a maga idejében is mosolyogtam, aztán eltelt tizenkét év, jött több új lemez, turné turnét követett, és azóta is köröznek a világban. Ugyanakkor egy ilyen korú zenekarnál már drámai bejelentések nélkül is kalapban lehet, hogy utoljára látja őket az ember. Ezt ezúttal sem tudtam nem szem előtt tartani, még ha ez az este épp minden volt, csak öreges nem.

Eredetileg 20.00-ás kezdést lengettek be 22.20-as várható befejezéssel, de ez azért nem pont így valósult meg, a start inkább fél kilenc felé araszolt már talán, és bő másfél óra után az utolsó ráadás is lefutott. Emiatt utóbb hallottam (meg reggel olvastam is itt-ott kommentek közt) olyan véleményeket is, hogy kevés és rövid volt. Nekem nem tűnt annak, inkább úgy mondanám, gyorsan elszaladt. Korukat, a turné sűrűségét tekintve szerintem becsületes volt ez a másfél óra.

Hatásvadász módon a „leejtős" függönyös indítást kapásból duplázták, a Scorpions-logós nagy lepel lehullása után egy másik is akadt „Are you ready to Rock?" felirattal, a zenekar sziluettjét felvillantva, aztán az is odalett, a csapat pedig az új lemezt is indító Gas In The Tankkal rögtön ránk borította a gigalátványt a robotlámpák tömkelegével csodásan komponált fényekkel, és a háttérben lévő ledfalon megjelenő gigantikus óriás skorpióval, ami mintha szinte már mászott volna Mikkey Dee nyakába, két oldalról „átlépegetve" a hátsó rámpát/emelvényt, miközben a szeméből kilövellő fénypászmák lézerként pásztázták a külvilágot. Ami a látványvilágot illeti, bőven rátettek egy lapáttal a legutóbbi turnéra (bár ott sem volt mire szégyenkezni). Nehéz is lenne felsorolni, kábé minden dalhoz társult egy hasonlóan kreatív, és elképesztően hatásos vizuális háttértámogatás, néhol már-már futurisztikus, máskor szinte Mátrixot idéző hangulati töltésbe csomagolva, az utolsó ráadásként érkező Big City Nights esetében már szinte a Las Vegas-i kaszinók jellegzetes fényorgiáját megidézve.

Az új lemeztől személy szerint nem dobtam akkora hátast, mint sokan szerte a világban (meg a szakmában), de nyilván bajom sincs vele, az meg borítékolható, hogy egy friss album turnéján friss dalokkal is számolni kell. Itt ebből négyre futotta (a nyitás után az első harmadban a Seventh Sun és a Peacemaker, majd a vége felé közeledve a Rock Believer került még kalapba), a többi tételnél inkább csak az volt kérdés, az oda kívánkozó ultimatív klasszikusok közül mit kívánnak épp bepréselni a szettbe. Blackout meg Rock You Like A Hurricane nélkül aligha létezik Scorpi-koncert, de a bebetonozott darabokon túl elég tág a szórás ahhoz, hogy lehessen ebben a szekcióban is kellemesen játszadozniuk. Klaus Meine 74 éves kora ellenére elképesztően énekelt, esetében (közel is voltam elől, és direkt figyeltem is) mégsem kellett néhány kor- és pályatársához hasonlóan „szalagról", hátsó mankókkal támogatni. Látszik rajta a kor (mert hát aranyos bácsivá kezd lassan válni fejre), meg óvatosan remeg az keze is, alapvetően mégis jó formában van, amit az, hogy mit és hogyan énekelt végig, ékesen jelez. Még a Still Loving You kitartott részei is úgy kijöttek, hogy tényleg le a kalappal.

E tekintetben Rudolf Schenker hasonlóképp elképesztő pontja a zenekarnak. Ő is 73 múlt már, de fizikumra, kiállásra köröket ver fiatalabb generációkra is. Genetika, életmód, szerencse? Példaértékű, hogy lehet ennyi idősen ennyi energiával is bírni. Matthias Jabs a jobb kezén egy golfozókra emlékeztető, levágott ujjvégű fehér kesztyűben játszott, ami számomra egyfajta „szorítókötést" sugallt (valamilyen kézsérüléssel küzd az utóbbi hetekben), de játékát ez semmiben nem befolyásolta. Mikkey Dee meg egy polip még mindig, aki lassú nótákat is képes úgy végigütni, mintha legalábbis az Overkillt tolnák a Motörhead szettjéből. Muppet show, miközben látszólag egy 'head után a Scorpions nem jelenthet nagy kihívást, ha más típusú játékot is igényel némiképp. A dob-basszus páros örömjátékából kikeveredő dobszóló is adekvát módon passzol bármilyen koncertbe, ahol ő játszik. James Kottak annak idején inkább a show-ra helyezte a hangsúlyt ilyenkor, míg Dee úr technikájával és erőteljes, mégis könnyed eleganciát tükröző előadásmódjával tarol. Manapság már abszolút nem vagyok barátja a szólókkal történő időhúzásnak, az ő esete mindig egy üdítő kivétel. Elképesztő a faszi. Egy másik ponton volt némi gitárnyűvős feelingre alapozó időkitöltő is, azt inkább partvonalra állítottam volna.

Szimpatikus volt, hogy a régi barátról, az omegás Kóbor Meckyről is megemlékeztek, az pedig különösen, hogy a Send Me An Angelt dedikálták neki, nem a White Dove-ot, ami leginkább adta volna magát. Semmi bajom a Gyöngyhajú lánnyal, se a Scorpi-féle verziójával, de ez így emberközelibbnek tűnt, kevésbé „kiszámíthatónak" talán. A lírai szett részeként ezzel egybefűzve jött a Wind Of Change, amit újfent szimpatikus módon nem tartalékoltak a buli ráadás részébe, és amit Meine, ahogy a háború kitörése óta mindig, ezúttal is módosított szöveggel énekelt, kiállva a háború értelmetlensége és az ukrán nép mellett. (Az eredeti „I follow the Moskva / Down to Gorky Park / Listening to the wind of change" helyett „Now listen to my heart / It says Ukraine / Waiting for the wind of change"). Lehet bármit gondolni erről az egész helyzetről, de aligha lehet kétséges, hogy ki szenvedi meg legjobban.

A buli velejét számomra olcsójános módon ezzel együtt is az igazi húzós klasszikusok adták, a Tease Me Please Me, a Blackout, a lassan már örömünnep jelleget öltő Big City Nights, és persze az ebben végül maximálisan ki is teljesedő Rock You Like A Hurricane az egész este lezárásaként. Főleg, hogy ezeknél már nem csak a Schenker / Jabs páros, de Meine is bátrabban használta a közönségbe középen benyúló rámpát. Ő a buli legvégére ráadásul még egy a közönségből korábban elkért magyar zászlóba is „betekerte" magát. Aztán még kiszórtak pár maréknyi pengetőt, meg Mikkey Dee egy kazal dobverőt (ami azt illeti, Meine ezzel már a buli elején játszadozott, de neki ugye saját névre szóló dobverője van, ami picit skizofrén egy énekes esetén, de ha dobosoknak is lehet pengetője ugye...), és győztesen távozhattak. Ha bármibe belekötnék, az mindössze a hangzás lenne, az elején picit tompa volt, nem volt benne az a tiszta nyers él, de annyira ezt sem veszem szigorúan.

Ahogy kinéz, simán bennük van még pár turné, a szépen megtelt Aréna alapján (az összes ülőszektort megnyitották) az érdeklődés nálunk is töretlen. Az igazán nagy bulik tekintetében remek évadindító volt ez. Most már jöhet a Maiden, a Judas meg a KISS!