Shock!

Mivel teljes munkásságuk ismeretében, a Judas Priesthez hasonlóan a Scorpionst is egy olyan nagy bandának tartottam, amely előre néz és nem hátra, nem voltam elájulva az elmúlt tíz-tizenkét év retrózós megközelítésétől, például kiadatlan számok leporolása és újként tálalása, tudatos demodernizálás, huszonhatodik unplugged projekt, satöbbi. Persze a zenekart és a közönséget egyaránt érintő növekvő életkor és ezzel járó régenmindenjobbvolt-nosztalgia, na meg persze az ehhez kapcsolódó és újabb gigaturnék tükrében érthető, hogy nem törekedtek kísérletezésre. 

Úgy voltam vele, hogy végül is közel ötvenéves karrierről beszélünk, láttam őket már sokszor, újabb és újabb generációk csatlakoznak be, nekik jár a besztofkötelező setlist, nincs ezzel semmi gond, minden nagy banda így működik ma már. A kreatív energiák már takarékon, hiszen a lőtéri kutyát nem érdeklik az újabb dalaik saját magukon kívül, és ez érthető módon bennük is ambivalens érzéseket kelt. Hiszen ha lemennek a próbaterembe, csak előjönnek azok az új témák és egy előadónak vérében van a közlési kényszer, de mégis, őket is feltölti, ha belekezdenek százmilliomodszorra is a Rock You Like A Hurricane-be. Viszont ha egy előadó hosszú hónapokra a négy fal közé kényszerül, az éppen a kreatív energiákra lehet jó hatással – valami ilyesmi történhetett a Scorpival is. Nem mondom, hogy egy új Humanityt hozott elő belőlük a karantén, de a Crazy World vagy a Face The Heat, netán a hasonlóan ellentmondásos időszak után készült Unbreakable mellé simán odatehető az új anyag is.

Az sem lehet kérdés, hogy némileg Mikkey Dee is felelőssé tehető a dalok ilyen húzásáért, hiszen ez az egy személyben is ikonikus motörfazon első teljes lemeze a bandával, 2016 óta pedig jócskán volt idejük egymásra hangolódni a számtalan koncerten. A Gas In The Tank tehát stílszerű nyitás, mely számomra egyenesen a Blackout-időket idézi, hiába telt el azóta negyven (!!!) év. Tényleg nem gondoltam volna, hogy ekkorát üthet egy új Scorpi-nyitódal – talán ez még a koncertműsorba is bekerül majd (maximum két társával). Nagyon király folytatás a lendületes Roots In My Boots is, de ami a leginkább tetszik, hogy ezúttal úgy tudtak kikacsintani a régi időkre, hogy a végeredmény nagyon is mai: vegyük csak a Shining Of Your Soult, amelyben ott rejlik az Is There Anybody There?, vagy a Seventh Sunt, ami csont Animal Magnetism-korszak. Szóval valamit most nagyon elcsíptek, az én ízlésem szerint legalábbis, de meg lennék lepve, ha a többség nem hasonlóképpen gondolná, tekintve hogy hangzásban is sikerült élethűen 2022-esíteni a '80-as évek elejét.

Nem tudni, hogy a munkálatokból végül a pandémia miatt kikerült Greg Fidelman ötleteiből, javaslataiból mennyi valósult meg, de ha az ő munkásságát végignézem, valami hatása csak kellett lennie a végeredményre – vagy Meinéék nélküle is hasonló elképzelésekkel dolgoztak, mint vele tették volna, illetve az általa készített lemezek valamiféle iránymutatóként szolgáltak volna. Meg persze ott a sok évtizedes stúdiórutin is, szóval akár saját magukat is producelhették. Lényeg a lényeg: ez egy erős anyag, és általános nyers megközelítése miatt talán újra lehet bevállalósnak is nevezni. Nem kicsit meglepő például, hogy középtájt egyszer csak berobban egy olyan tétel, mint a When I Lay My Bones To Rest, ami Scorpi-szinten kvázi punknótának is beillik, illetve, hogy ezt pont a szintén keménykötésű, Crazy World-korszakot megidéző Peacemaker követi. És igazi lassú szám is csak egy akad a lemezen (bár csak a tizenhat számos deluxe verziót hallottam, és akadnak még regionális bónuszdalok is), az is a legvégén, ami viszont teljesen jó: a When You Now (Where You Come From) szájbarágós és közhelyes szövegű, de zeneileg nagyon erős, és a legcinikusabb megkérgesedett szívet is megérinti, ahogy az egy Scorpi-lírától el is várható – ráadásul lecsupaszított verzióban is élvezhető később.

Érdekes koncepció, hogy a hagyományos vásárlók tulajdonképpen egy bónusz EP-t kapnak az alaplemez mellé további négy harapós tétellel és az említett akusztikus verzióval, mert végül is ezt lehet külön anyagként is hallgatni. Itt hangyányival koszosabban is szólnak a dalok, de semmivel sem rosszabbak a többinél és az összhossz így is csak 64 perc. Különösen a Shoot For Your Heart és az Unleash The Beast erős, előbbinél kimondottan van egy „hoppá"-élménye a hallgatónak, mert a záróballada után vágja mellbe kissé a nyitónótához hasonló feelingjével. Szóval nem sok a jóból a tucatnál jóval több dal, a Schenker-Jabs riffduó alaposan felszívta magát a lockdown alatt, és Meine hangján sem hallok a kelleténél több szoftveres mankót vagy még talán annyit se, de hát ma már ezt a legvájtfülűbb rajongó sem tudja megmondani. Nem is kell, ez úgy jó, ahogy van, és még csak azt sem lehet mondani, hogy a szokásost kaptuk: nekem például tizenhat éve nem tetszett így egyik új Scorpi sem, de az sem panaszkodhat, aki csak a régi ízeket kedveli. A klasszikus provokatív képeket idéző (persze teljességgel ártalmatlan) borító pedig hab a tortán. Még az is lehet, hogy a végén elmegyek a május 30-ai arénás bulira – sapkában.