Shock!

The Police-koncert Budapesten! Ez azért már valami, előzetesen úgy okoskodtam, már csak a nettó hírérték összehoz egy nettó teltházat a Papplaciban, és így is történt. Hogy mi áll a plakáton, az egy másik kérdés, történetesen azt írták fel rá, hogy fullánk, jelentsen ez bármit. Gordon Matthew Thomas Sumner és a megfiatalított Police-tagság itt volt, pontosan úgy, ahogy én szeretem, tehát a lecsupaszított trió felállás és slussz. Eljátszottak tíz és fél dalt a sajátok közül, meg még amit Sumner összegereblyézett a saját archívumából. Persze akadtak, akik csak a 72 éves frontember strandizmai és búgó hangja miatt váltottak jegyet, a gépezet őket is szépen kiszolgálta, de összességében valószínűleg az sem bánta a koncertdömping közepén ezt a kis extra múltidézést, akit nem a férfiúi bájak vonzottak az arénába.

A The Police (a továbbiakban: Police) egyidős velem, tehát a legjobb korban van: már sokat tapasztalt, nem ugrál feleslegesen, ugyanakkor a nemespenész sem lepte el teljesen. Mindent, amit a valóban aktív években rohamtempóban lezavart világhódító kalandjaikról tudni kell, azt értő kollégám már elmondta a Synchronicity kapcsán, az én feladatom e helyen a gyönyörködés és a műélvezet. Ha valamit a nagy sokára megvalósult hazai koncert kapcsán ebből ki kell emelnem, az a csapat tagjainak elmondhatatlan utálata a kompromisszumok (és olykor egymás) iránt. Én ebből vezetem le, hogy bár A Dobos, más néven Stewart Copeland jelenleg is Police-közeli köröket fut Police Deranged For Orchestra név alatt (produkcióját két évvel ezelőtt Győrben is megcsodálhattuk), ide mégsem jött el, míg Andy Summers mentsége annyi lehet, hogy már 81 éves. Budapestre Sumnert tehát Dominic Miller gitáros és Chris Maas dobos kísérte el, akár tetszik, akár nem.

A Police pont akkora űrt hagyott maga után az 1986-os feloszlást követően, mint amekkora vulkán volt maga a zenekar, amely felszívott szinte mindent, amit a mélyben talált, legyen az punk, reggae, prog, dzsessz vagy new wave, és ha éppen kedve volt nem kiszámíthatatlan lávaköpködőként viselkedni, tudott nagyon meggyőző és összefogott is lenni a végeredmény tekintetében. Ha éppenséggel nincs is előttük sokkal magasabb léc annál, mint hogy a törzskönyvezett klasszikusaikat eljátsszák egy már eleve megbabonázott közönségnek, akkor is súlyos ez a hátizsák, amit ők hárman magukkal cipelnek ezen a turnén. Ez akkor is igaz, ha az embert Gordon Matthew Thomas Sumnernek hívják, és nem tegnap kezdte el újból fésülgetni a Police-életmű kusza fürtjeit. Gatyarohasztó, ám érdekes tény, hogy ez itt még mindig a 2019-ben kezdődött My Songs Tour, amely kezdettől fogva erősen támaszkodik a Police-dalokra, jó néhányszor megmutatta már magát ebben a csarnokban és vidéken is, és végül (?) a trió felállás is beköszönt az idei tavasz utolsó napján.

Húsz etapban háromszáztizenhat (316!) előadásnál jár a körút, nem csoda, ha esetleg az ember nemhogy arra nem emlékszik, melyik országban érte a tegnap, de olykor pólót váltani is elfelejt. Mr. Sumner is ugyanabban a kinőtt, lyukas pólóban prezentált most, mint 2022-ben ugyanitt, a látványból ítélve a fekvőtámaszokat is ugyanúgy lenyomta. Mellette Dominic Miller, a társ, a barát, a mindössze 64 éves suhanc öltözködésében a David Gilmour-féle lezserség dominál (értsd: mintha csak a konyhából ugrott volna ki zenélni egy kicsit), ruháinak színválasztásával is igyekszik minél tökéletesebben a háttérbe olvadni. De még mielőtt Andy Summers felhorkanna ennek láttán, annál nagyobb a meglepetés, amikor belép a reflektorfénybe, és zenélnek valamit nagyot, szépet ők ketten. Valahogy úgy, mint a beköszönő blokkot követően az If I Ever Lose My Faith In You-ban, ami egyébként egy Sting-feldolgozás, és pozíciója okán leginkább a felfokozott kedélyek lenyugtatására szolgál.

Újdonságok? Hát hogyne lettek volna! Mindig nagyon megbecsülöm, ha egy dalszerző nálunk debütál egy új dalával, ahogy ez most is bekövetkezett. Ilyenkor még azt is elnézzük neki, ha az adott dal unalmas, ráadásul az I Wrote My Name nem is lett az. Az tuti, hogy nem Police, inkább „csak" Sumner, vagy még inkább U2, a lényeg, hogy váratlan, kellemes ajándék volt. Mivel a legutóbbi, már emlegetett, Budapestet és Debrecent is magába foglaló kör kimaradt, én most láttam az énekest először ezzel a fejmikrofonos megoldással, amit elsőre jó ötletnek találtam, ellenben a koncert legvégéig nem sikerült megszoknom. Eddig nem tudtam a mikrofonállvány-fétisem létezéséről, de hát aki Axl Rose-on nő fel, abban óhatatlanul egy adott módon rögzül a frontemberek képe. Mindenesetre így az egész adott egy olyan képet, mintha a főhős tényleg csak kisétált volna az udvarunkra, és erősítés nélkül, a puszta akusztikára hagyatkozva dalol. Az úriemberes fények és háttérvetítések nem is igazán törték meg ezt az illúziót.

Magával a dalos szettel úgy voltam, mint Chris Maasszal a dobok mögött: ha nem számítasz extrákra, kedvelni fogod. Az eljátszott Police-sor is elfogadható kompromisszumnak tűnt már papíron is, élőben nemkülönben, bár ha egészen őszinte akarok lenni, a remek koncertindítás után csak a Walking On The Moon / So Lonely párosnál éreztem, hogy tényleg felráz a zene, de persze ki állította, hogy egy jó kis péntek esti andalgás elítélendő dolog volna? Pontosan tudom, hogy mikor érzékenyültél el, mikor emelted fel a kezedet, mikor néztél szét a szomszédaid tekintetét fürkészve, hiszen én is ugyanakkor tettem ezeket, amikor te. Nem hiszem, hogy jó karban tartott 72 évesként képes lennék ennél meggyőzőbb produkciót kitalálni, a hallgatóknak is roppant komfortos megszólalásba ágyazva, amivel mindenki elégedett, és amit a Police-mítosz is elbír. A ráadást esetleg átgondoltam volna még, a befüvezett Roxanne után a leülős, befelé forduló Fragile lemondós, búcsúzós hangulatán úszva távozni számomra nem A Tökéletes Lezárás.

Különben is, minek búcsúznánk? Felőlem nyugodtan folytathatjuk ott, ahol most abbahagytuk: ha három ember is elég, nem kell több, és ha tíz Police-dal elfért, elfér tizenöt is! Viszlát legközelebb!