Shock!

Egyezzünk meg valamiben: Sting egy intézmény. Hozzánk szinte hazajár, olyannyira, hogy nemrég Debrecenben is telt házat csinált. Utána meg októberben Budapesten. Persze ez is egy sokszor halasztgatott turné, mint a legtöbb most ősszel, így azért valahol borítékolható volt, hogy sokan lemaradnak erről is. Stinget meg látni kell, hiába járja a világot évek óta a My Songs nevű turnéjával, amellyel három évvel ezelőtt már erre tévedt. Persze évekig nem lehet ugyanazokat a dalokat műsoron tartani, így most is jelentős változásokat kaptunk – a szokásos elmaradhatatlan elemek mellett.

No, de előtte még fellépett Joe Sumner, aki tagadhatatlanul apja fia, pónemre, még kicsit hangra is, és megpróbálja minden alkalommal bemelegíteni a publikumot, de igen nehéz dolga van ezzel az akusztikus szettel, meg hát valljuk be, ilyenkor még mindenki keresi a helyét, vándorol, kabátot rak le, innivalót vesz, beszélget, és várja Joe apukáját. Srácnak már nem mondanám, hiszen negyvenpár éves, és bizony az már kiderült, hogy belőle nem lesz világsztár, és ha nem az lenne, aki, akkor kábé három főnek zenélne egy kis füstösben, mert a dalai bizony nem túl jellegzetesek. Mondhatni, tényleg csak „liftzene”, noha annak pont kellemes, teljesen rendben lévő szórakozás hangolódni az igazán nagy Produkcióra.

Ha nagyon lusta lennék, Sting koncertjéről akár bemásolhatnám a debreceni beszámolót, megváltoztatva a mondatok sorrendjét, néhány jelzőt átcserélve, mert gyakorlatilag teljesen ugyanazt kaptuk, de amíg ott részletesen leírta a Fénygarázs mestere a koncert menetét, ezúttal az érzések, hangulatok átadására hagyatkoznék, néhány apró kiegészítéssel. Például fontos változás, hogy a 2019-es előadáshoz képest Josh Freese helyett egy fiatal titán, Zach Jones ült a dobok mögött, aki valószínűleg jóval olcsóbb, mint bármelyik elődje, és remek kiugrási lehetőség ilyen név mellett, ilyen turnén részt venni, és akin az előző napi, ugyanitt fellépő The Cure pólója volt, szóval bizonyára ő is ott ült valahol Sting mellett a nézőtéren.

A másik, hogy tizenhárom The Police-dal helyett ezúttal csupán hét kapott helyet a műsorban. Igazából nem is bánom ezt, kell a változatosság, másrészt a helyettük bekerült saját szerzemények ritkábban kerültek terítékre, én meg annak a híve vagyok, hogy legyen változatos minden turné, Anthraxből elég egy, ha értitek, mire gondolok. A harmadik, ami igazából csak apróság, de a debreceni műsorhoz képest itt másik filmbetétdal kúszott be, amit először egy animációs betét vezetett fel a kivetítőn, nem is vágtuk akkor, hogy mi ez. Később utánanézve kiderült, hogy egy animációs sorozat (League Of Legends: Arcane) betétdala, a What Could Have Been, de milyen jó, hogy elhangzott, simán elment volna mellettem (ahogy el is ment a jelek szerint), pedig milyen kiváló érzelmes (bár persze kicsit patikamérlegen kiszámított) gyöngyszem ez! Illetve Debrecenben nem hangzott el a Whenever I Say Your Name duettje, amibe itt Melissa Musique besegített, kettejük énekpárbaját az este egyik csúcspontjaként tudom értékelni.

Szóval Sting óriási volt, mint mindig, összevissza lyuggatott szürke pólójában, fejmikrofonjával, ami nagyobb mozgási szabadságot adott neki, kopott basszusgitárjával. Jellegzetes karcos hangja még mindig tök jó, bár azért picit hallani már a kort, meg a fáradtságot, de hát ennyi simán belefér. És hiába 71 éves már (döbbenet, tényleg), még mindig úgy néz ki, hogy ha bármilyen korosztályú nő vagy, azonnal hazavinnéd. A mostani setlisttel kevésbé vette rockosra a figurát, inkább az andalodás volt meghatározó, és ezt sem bántam igazából, hangulatos ívet írt le a koncert. Kísérőzenészei (Dominic Millert sose feledjük, ugye), énekesei is megvillantották tehetségüket, bár nekem Gene Noble kicsit sok volt a Shape Of My Heartban (ami egyébként az egyik kedvenc Sting-lírám), ez a túlhajlítgatást nem igazán élem, szigorúan szerintem tönkre is vágta a dal eredeti hangulatát, de hát ízlések és pofonok. Az If I Ever Lose My Faith In You ellenben hibátlan volt.

Többször írtam már errefelé, hogy a reggae mennyire nem világom, kifutok tőle a világból, néhány kivétel persze akad, az egyik ilyen, ahol elviselem, azok a régi The Police-slágerek. Persze szépen megbolondítják az alap ringatózást, a Roxanne például ezzel a hosszított, átrockosított, dzsesszesített, bármisített verzióval kimondottan izgalmas lett, ennek a dalnak kimondottan jót tett az idő. Mindenképpen az egyik csúcspont volt számomra a szintén The Police-sláger So Lonely mellett.

Nagy tétet mernék rakni arra, hogy Sting eszementül unhatja játszani az Every Breath You Take című definitív slágert, én ennek ellenpólusaként képtelen vagyok megunni, pedig számtalanszor hallgattam, hallgatom, sokszor loopban, most is imádtam, imádom, azóta is lepörgött párszor, bár néha a koncerten speciel nem éreztem Azt A Stenket. A legnagyobb revelációt azonban az érzelmi hullámvasút Desert Rose-tól kaptam, amit szintén képtelen vagyok megunni, noha hallgatni már kevesebbet merem, túlságosan mélyre karcol. Gordon Sumner úr tűpontosan rá tud érezni a lélek rejtett bugyraira, ugye. A ráadás meg adott, a záró akusztikus Fragile is, ezúttal az ukránoknak, a bátor, tüntető oroszoknak és az iráni nőknek ajánlva a dalt.

A képzeletbeli pontozórendszeremben ez egy 9/10-es este volt, a katarzist a minden szempontból tökéletes előző esti érzékeny The Cure elvitte. Abban mindenesetre megegyezhetünk, hogy Sting MENŐ.

Fotó: Réti Zsolt / Rockstation