Az évszakhoz képest meglepően kellemes, napsütötte vasárnap délben kis csapatunk nagy elánnal indult útnak Bécs felé, hogy élőben lássa a pár év szünet után újra színpadra álló atlantai Stuck Mojo-t. A régi osztálykirándulások hangulata ugrott be a magunkkal hurcolt tucatnyi szendvics, csoki és alma miatt, aztán még a "gyermekkorunk kedvenc zenéi" doboz is kinyílott, így a Chaos AD-re és hasonló őskövületekre tudtunk villázni a szembejövő járművek utasainak. "Szerintem örültek" - mondtuk mi. "Szerintem őrültek" - mondták ők.
Komolyan vettük az internetes jegyfoglalást, így majd egy órányi kevergés után a labanc fővárosban (13 éves térképpel nem csoda) pár perccel a megbeszélt időpont előtt léptünk be az Arena kapuján. Mint kiderült, nem kellett volna sietni. A lepusztult gyárudvarnak kinéző helyen páran lézengtek csak, legtöbben magyarok. Aztán 9 előtt kinyílt a rozsdás ajtó és beléptünk a kb. a gödöllői Trafó Klub méreteivel bíró kisterembe. Meg is lepődtünk ezen, nagyobb kaliberű rendezvényre számítottunk, de később nagy örömünkre szolgált, hogy karnyújtásnyi távolságból figyelhettük a Mojo-s arcokat.
Az előzenekar szerepét a brit The More I See töltötte be, Gizz Butt új bandája. Az egykor a Prodigy sorait erősítő cyberpunk gitáros most egy tökös modern metalt nyomó (van olyan, hogy nu-thrash?) banda élén ruccant át a Szigetországból, és nagyon hatásos bemelegítésnek bizonyultak, bár osztrák barátaink inkább csak álldogáltak és erőt gyűjtöttek a főbandához.
Ami nagyon meggyőzővé tette a TMIS produkcióját, az a szigorú megszólalás és a tördelt alapokra érkező ének volt, néha dallamos, de általában félig üvöltős formában, a refréneknél sokszor két szólamban.
A Travolta-frizurás, izompólós énekes - bár kicsit furán mutatott a banda élén - jó frontembernek bizonyult, bár igaz, hangilag semmi különlegeset nem vonultatott fel. Vele egyenértékű figura volt a színpad bal oldalán zúzó Gizz, aki a megtekert riffek közben hatalmasakat vokálozott. Fel is merült bennem, hogy valószínűleg csak az ő énekével is simán koncertképes lenne a banda. A rasztafejű másodgitárosra és a mázsás bőgősre csak az alapozás maradt, minden díszítés és szóló Gizz hangszeréből jött, nagyon látványosan és tisztán játszotta a cseppet sem egyszerű témákat. A legjobbnak tűnő dalok a bemutatkozó lemez címadója és a kislemezes Violate voltak. Utóbbi nagyon slágeres, szinte "csajozós" refrénnel bíró téma ("Viola, te!", hihi), kicsit ki is lógott a többi közül. Mókás volt a szülinapos dobos felköszöntése, a koncert végi Metallica feldolgozás (Creeping Death) pedig hatásos lezárás volt. Felhívták magukra a figyelmet a srácok.
Aztán kis várakozás után elsötétült a terem, besétált a Stuck Mojo legénysége, és hirtelen mindenki beindult. De nem is lehetett mást csinálni a lendületes-zakatolós riffekre érkező hip-hopos darára, amit néha agresszív üvöltés és hatalmas dallamos refrének tarkítanak. 
Bonz, a méretes feka rapper uralta a színpadot, a Zakk Wylde-kisöccs Rich Ward pedig irtózatos érzéssel és igencsak sajátos mozgással küldte a szaggató déli ízű riffeket. Bár sajnos a gitárt nem lehetett annyira kihallani, mint az előbanda esetében, de gyors helyezkedés után már fél méterről figyeltem a "Duke of Metal" minden tompítását és üveghangját, szinte a húr sercenését is hallva a pengető alatt.
A pörgős, néhány stagediverrel is tarkított buli minden zenésze teljesen természetesen viselkedett, az Ice-T-gengszter fazonból kedves rastafariba váltott Bonz mellett az örök vigyorral zúzó Rich volt a másik veszélyes elem, de valahogy mégis minden pillanatban pozitív energiát sugárzott. Szinte hihetetlen volt látni, ahogy kisujjból rázza a riffeket, a Les Paul minden rezdülését kontrollálva, közben ugrál, táncol, és néha karate-rúgásokkal pörgeti a mikrofonállvány gémjét. Kíváncsiak voltunk, hogy az énektémák vajon milyenek lesznek élőben, de a "Duke" ezen a téren is hozta formáját, a brutál hörgéstől a sallalázós témákig minden rendben volt. Sajnos az általam ismert Headhunter-érát nem erőltették agyon, de így is megvolt a késői lemezekre jellemző hangulat, hisz Bonz hangja, ami a korai anyagokon eléggé zavaró tudott lenni, mára megerősödött, és így a rap jól egybeolvadt a mély southern rockos riffekkel és ízesen virtuóz szólókkal.
Sok kis rögtönzött közjátékkal tarkították a főleg korai dalokra építő repertoárt, ők is felköszöntötték a The More I See dobosát, dicsérték az osztrák füvet (nem a szépen nyírt pázsit fogta meg őket) a legjobb húzás meg egy igencsak túlsúlyos rajongó színpadra invitálása volt, aki Sentenced pólójára nagy Stuck Mojo feliratot tűzött. Megkérdezték a srác nevét, majd "This song is for Peter!" felkiáltással belevágtak egy kb. félperces impro-témába, Bonz pedig lökte a rizsát, tele "Peter is the man" és "Mojo rules!" frázisokkal, kis (azaz nagy) hősünk meg ott zúzott mellettük. Szép dolog volt ez, igazi rajongóbarát húzás, és szerintem Peter sosem felejti el. A Dimebagnek ajánlott dalt pedig szintén szívből jött, tudvalevő, hogy jó barátok voltak a srácok, a két zenekar turnézott is együtt.
Aztán egyszerre csak hatra nőtt a színpadon állók száma, egy vendéggitáros és a The More I See-s (izom)pacsirta feljöttek a Raise the Deadmanre (az Európa-turné a dal nevét viseli különben), és nagy össznépi zenélés és közönségénekeltetés vette kezdetét. Az előbanda Pajesz Elvis-e vagy nagyon beleélte magát a dologba vagy zavarban volt, mert mindig több refrént akart énekelni, mint amennyi volt, de a hangulat a helyén volt. A buli ráadás nélkül ért véget, de a srácok kijöttek meghajolni és megköszönni a forró hangulatot, Bonz pedig még sokáig pacsizott és fotózkodott a rajongókkal, akik ezután tényleg elégedetten távozhattak. Kivéve egy kis csapatot, akik Rich Wardot várták. És kérésük meghallgattatott, a "Duke" kézfogásával és pár közös fotóval indultak hazafelé.
