Shock!

Korai tinédzseréveim elején kifejezetten odavoltam a Dookie-ért meg a Smashért, aztán mire szűk egy évtizeddel később, úgy igazán felnőtt ezen a vonalon a Sum 41 is, már egészen másféle zenéket hallgattam. Mivel azonban Deryck Whibley-ék sikert sikerre halmoztak az elmúlt, csaknem három évtized nagyobbik részében, úton-útfélen belefutottam a dalaikba. És bizony ezek közül nem egyre fel is kaptam a fejem, így amikor felmerült a lehetőség, hogy a banda búcsúturnéján nálunk is meg lehet nézni őket, kapva kaptam az alkalmon.

A bemelegítő csapat szerepe a walesi Neck Deepnek jutott az Arénában, akik akár a Sum41 kistestvérei is lehetnének. Zene, énekhang, színpadi attitűd, minden passzol, és énekesük, Ben Barlow a sok beiktatott köszönöm mellett azt is elmondta, hogy bizony, ha nincs Sum 41, akkor nincs Neck Deep sem. Szóval elvben tökéletesen passzoltak ide, és szívesen meg is hallgattam volna a produkciót, a penetráns hangzás viszont ezt nem tette lehetővé. Tényleg annyira rosszul szólt a kifejezetten ötletes, 3D-s hatású háttérvászon előtt nyomuló banda, hogy dalaikból csak egy nagy masszát, meg valahol a háttérben Ben néha kissé túlzottan affektáló énekhangját lehetett hallani. Így viszont minden volt a koncertjük, csak élvezhető nem, amiről legkevésbé a lendületesen nyomuló zenekar tehetett.

Az idén megjelent dupla lemez, a Heaven :x: Hell kapcsán Deryck azt nyilatkozta, annyira kiírt vele magából mindent, hogy gyakorlatilag ide vezethető vissza a Sum 41 feloszlásának gondolata is. Tulajdonképpen megértem, hiszen a csapat még gimis zenekarként alakult, pályafutásuk kapcsán pedig ugyan valóban rengeteg kiugró csúcspont volt, azért hullámvölgyek is szép számmal akadtak. Szóval valahol érthető a megfáradás, az pedig kifejezetten a becsületükre válik, hogy nem tolják tovább muszájból. Ugyanakkor talán, az előzmények ismeretében az is benne van a pakliban, hogy néhány év töltődés után visszatérnek. De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen ha Deryck már nem is feltétlenül érzi magában az erőt egy újabb turné-lemez-turné mókuskerékhez, ezt a búcsúkört, illetve a magyar bulit is nagyon odatették.

Előre lehetett tudni, hogy az ötös egy igen átfogó, monstre szettel készül, de ehhez kifejezetten energikus, totálisan haknimentes színpadi előadás is társult, közben meg égett a piró, ömlött a szikraeső, szórták a konfettit és repültek a pénztárgépszalagok, mintha nem lenne holnap. Ellenben a színpadkép kifejezetten egyszerű volt, hiszen a kétszintes pódium mögött mindössze egyetlen, a banda borítóiból összemontázsolt molinó képviselte a vizuális oldalt, amit a buli felénél cseréltek le egy vörösre, majd pedig Frank Zummo rövidke dobszólója után megérkezett a 41-et mutató, hatalmas csontváz is. Ezzel viszont ki is fújt a látvány, azaz a csapat bazári látványosságok helyett egyértelműen a dalokra húzta fel az estét. Így tehát bő két órán keresztül érezhette magát mindenki úgy, mintha egy amerikai középsuliban lenne. A Sum 41 dalainak jó része ugyanis simán lehetne betétdal egy olyan film zárójelenetében, ahol az osztály szépe végre szakít a baseballcsapat tahó sztárjával, hogy a kissé furcsa, de érzékeny főhőssel menjen el az évzáró bálra. Happy end, függöny.

Szerencsére Deryckék műsorára a hangzás is teljesen összeállt, így tényleg nem volt más dolga mindenkinek, mint hogy vérmérséklete szerint táncoljon, bulizzon a jó értelemben vetten nyúlós, ragadós, rágógumi pop-punk slágerekre. És hogy mennyire lelkes volt a fogadtatás, azt jól mutatta, hogy mikor Deryck a ráadást nyitó Summernél felszólította a közönséget erre, akkor a teltházas küzdőtéren tényleg mindenki egy emberként ereszkedett féltérdre, majd ugrott fel. Láthatóan a zenekarnak is tetszett az aktív közönség – nemhiába jártak hozzánk rendszeresen –, így többször is elhangzott, mennyire örülnek annak, hogy újra együtt a család. A frontember a program jelentős részében maga is gitárt ragadott egyébként, így ilyenkor három hathúrossal nyomultak, ami kissé talán felesleges efféle muzsikánál, de show-elemnek tökéletes.

Amellett, hogy természetesen az összes kihagyhatatlan sláger elhangzott a Fat Liptől kezdve a Walking Disasteren át a Still Waitingig, még mindenféle csemegéket is beépítettek a programba. Ilyen volt a Does This Look Infected? három dalából összerakott medley, vagy a Noots húsz évvel ezelőttről, amit bár folyamatosan kértek tőlük a rajongók, ezen kanyart megelőzően sosem játszották még élőben, de a Slayer Raining Bloodjának megidézése is, ami után rögtön ráfordultak a Master Of Puppets szólójára. A banda eddig sem titkolta, hogy komoly metálgyökerekkel rendelkeznek, a bulit pedig kifejezetten feldobta ez a kis kikacsintás, főleg a Master Of Puppets, ami nemrégiben megint extra publicitást kapott a Stranger Things legutóbbi évada kapcsán. Szóval a közönség kifejezetten örült ennek is, meg láthatóan mindennek, hiszen még az olyan friss, Heaven :x: Hell lemezes dalokat is végigénekelték, mint a Landmines, a Rise Up vagy a Dopamine. A Sum 41 szépen keretbe is foglalta az estét, hiszen ezek mellett a legkorábbi anyagukról, a 2000-es Half Hour Powerről is bekerült két tétel, azaz valóban minden korszakot, minden egyes lemezt megidéztek, legalább egy szám erejéig.

A koncert végén aztán alaposan meg is tréfálták a közönség kevésbé szemfüles részét, hiszen az első, háromszámos ráadásblokk végén eltolt In Too Deep után kifejezetten hosszú szünet következett, és azt leszámítva, hogy nem kapcsolták fel a nézőtéri fényeket, tényleg minden arra utált, hogy a koncertnek vége. Így tehát a rajongók szépen el is indultak hazafelé, hogy aztán rohanhassanak vissza, hiszen jó pár perc elteltével érkezett még stílszerűen a So Long Goodbye is, ami már tényleg a műsor fináléját jelentette. A turné számos állomásán elővettek még egy-egy extra-extra dalt is ezután, nálunk azonban ilyen már nem történt. Nem tudom, hogy ennek az volt-e az oka, hogy a közönség kábé harmada ekkorra már tényleg hazament, vagy egyszerűen csak nem fért bele több az időbe, de biztos, hogy az így is csaknem harminctételes koncerten, utoljára még minden rajongó kapott egy igen alapos dózist kedvenc bandájából. Valahogy így kell méltóképpen búcsúzni.

A hivatalos zenekari koncertfotók a turné egyéb állomásain készültek.