Shock!

Áprilisban jelenik meg a The 69 Eyes új nagylemeze, a Death Of Darkness, a finn vámpírok pedig kissé szokatlan módon még ezt megelőzően indultak útnak, és az aktuális turné keretében – már sokadszorra – eljutottak hozzánk is. Jó időszakot él tehát a hazai goth-színtér, hiszen másfél héttel Ville Valo teltházas koncertje után másik ikonikus alakulatot köszönthettünk itthon.

Az estét a hivatalosan horrormetálban utazó, fiatal svéd csapat, a Mister Misery nyitotta, akik számomra tipikus belépőzenekarnak tűnnek: azonnal ható, kellően zúzós, de mégis roppant fogós dallamvilágú, slágeres metálzene ez, rendkívül intenzív színpadi jelenléttel, és egy részletekig kidolgozott, markáns koncepcióval, ami mind a zenét, mind pedig a csapat látványvilágát is maximálisan áthatja. Az arcfestés, a színpadon megjelenő lámpások, tökök, denevérek, pókok és csontvázak mind-mind Tim Burtont és A halott menyasszonyt meg a Karácsonyi lidércnyomást juttatják az ember eszébe, és természetesen a dalokban is felfedezhető nem egy utalás erre a világra. Horror helyett én leginkább a halloween-cirkuszi-timburtonmetál skatulyába raknám őket, persze ha létezne egyáltalán ilyen vagy lenne bármi értelme a címkézgetésnek. A lényeg ugyanis az, hogy a 2018-ban alakult brigádban bőven van potenciál, és ezt ezen az estén meg is mutatták. Hatalmas bulit csaptak, amire a The 69 Eyes közönsége lelkesen is reagált, engem pedig abszolút meggyőztek róla, hogy érdemes odafigyelni rájuk a jövőben.

2019 óta nem jártak nálunk Helsinki feketébe öltözött rockerei, így már igencsak ideje volt, hogy a hazai rajongók végre újra tanúi lehessenek egy igazi goth-glamster szeánsznak. A The 69 Eyes nagyon szeret minket, ami nem véletlen, hiszen többször is játszottak például a Szigeten is, és ahogy Jyrki meg is jegyezte, ezek közt volt az addigi legnagyobb tömeg előtti koncertjük is, amiért örökre hálásak lesznek a magyar publikumnak. Nem derült ki, hogy pontosan melyik szigetes bulijukra gondolt, de egyértelműen lejött, hogy a csapat tényleg rendkívül örül a viszontlátásnak – repkedett is folyamatosan a sok „koszönöm" és „gulás" a koncert alatt – és apait-anyait beleadnak a színpadon.

Aki volt már koncertjükön, tudja, hogy a banda gyakorlatilag két frontemberrel dolgozik, Jyrki mellett ugyanis a dobos, Jussi is igencsak kiveszi a részét a show-ból. A félmeztelen ütős most is hihetetlen energiával, iszonyú feelingesen játszott, közben meg persze hozta az összes kötelező rocksztár-pózt, a nyitott szájjal rágózástól a közönség hergelésén át a dobcuccra való felmászásig. A többiek kicsit visszafogottabbak Jyrkihez és Jussihoz képest, de nincs is szükség öt dudásra a csárdában, elég, ha ők „csak" a feszes játékra és a remek vokálokra koncentrálnak. Utóbbira extra szükség is volt, hiszen az egyik dal alatt Jyrki lemászott a közönséghez, és míg visszakecmergett a színpadra, Bazie és Archzie hozták helyette a refréneket, igencsak magabiztosan.

Régi, bejáratott gépezet tehát a The 69 Eyes, és ez látszott ezen az estén is, hiszen a másfél órás produkció minden eleme a helyén volt. Ugyan az új nagylemez csak néhány hét múlva érkezik, címadóját, a Death Of Darknesst viszont már kihozták, szóval tulajdonképpen ez a mostani akár kislemez-bemutató turnénak is beillett, főleg, hogy a tavalyi Boycott-feldolgozás Gotta Rock és a friss Drive EP címadója is terítékre került. A közönség pedig imádta mindhármat, és az is világosan kiderült a fogadtatásukból, hogy a rajongók alaposan kiéheztek már tőlük némi kis friss muzsikára, hiszen negyedik éve annak, hogy 2019-ben kijött a West End, eddigi utolsó nagylemezük.

A friss tételeket tehát kajálta mindenki, akárcsak az olyan régi és kevésbé régi klasszikusokat, mint a koncert első harmadában helyet kapott, West Endről előkapott Cheyenna, az abszolút csúcspont Gothic Girl, a rendes játékrészt záró Brandon Lee vagy a csak címében Black Sabbath-ihletésű Never Say Die. Nem ehhez a dalhoz kapcsolódóan ugyan, hanem a Two Horns up alatt Jyrki azért egy kis bohóckodás erejéig megidézte Ozzy jellegzetes színpadi mozgását is, és ha már a régi nagyok szóba kerültek, amellett sem lehet elmenni szó nélkül, hogy élőben mennyire átjön, milyen sokat tanultak az olyan ikonoktól is, mint Ian Astbury és a The Cult vagy Billy Idol.

Míg a Mister Misery sajnos kifejezetten gyengén szólt (úgy látszik, a Barba Negra esetében még mindig lutri, melyik csapat mennyire dörren meg), addig a The 69 Eyes koncertjének soundjára leginkább a hullámzó kifejezés illett: volt, amikor kifejezetten élesen, harapósan robbantak a gitárok, máskor meg kissé összegerjedt az egész, és sokszor az éneket sem ártott volna előrébb tolni. A rutinos, öreg rókákon viszont ez sem fogott ki, és ezzel a kis hendikeppel is abszolút betöltötték szerepüket: a záró gigasláger Lost Boysszal másfél órásra hizlalt, szex & rock'n'roll vonalon haladó, maximálisan szórakoztató koncertjükkel egy kis időre mindenkit kirángattak a hétköznapi gondok karmai közül.

Fotó: Barba Negra