Shock!

A '90-es évek végén, 2000-es évek elején nemcsak Nyugat-Európában, de itthon sem lehetett elmenni a HIM mellett, azon viszont komolyan meglepődtem, hogy a csapat – meg leginkább persze ikonikus frontemberük és arcuk, Ville Valo – még 2023-ban is ilyen komoly tényező itthon. Húsz évvel a csúcskorszak, illetve fél évtizeddel a feloszlás után ugyanis leginkább egy kis klubba, négy-ötszáz ember elé pozicionáltam főhősünket, a helyzet ezzel szemben az volt, hogy a Neon Noir címmel napvilágot látott friss szólólemezét promotáló Mr. Valo konkrétan csurig töltötte a nagyobbik Barba Negra színpadot. A buli napjáig elővételben a jegyek több mint 90 százaléka gazdára talált, és abban is biztos vagyok, hogy a maradék nagy része is elfogyott a helyszínen. Legalábbis erre utalt mind a tényleg kifejezetten nyomasztó heringezés, mind az a körülmény, hogy este 8 körül a parkolóként funkcionáló mezőt is lezárták egy piros-fehér szalaggal.

Este nyolckor csapott a húrok közé a bemelegítő izlandi csajtrió Kaelan Mikla, akik ének/billentyű/basszusgitár/dobgép/sampler/fények/atmoszféra felállásban léptek színpadra. A magát cold wave, posztpunk zenekarként aposztrofáló brigád 2013-ban alakult és eddig négy nagylemezük jelent meg. Nálunk is többször jártak már, de nekünk ez volt az első találkozásunk, és bár nem gyakran hallgatok ilyesmit, elsőre sikerült összebarátkoznunk. Tulajdonképpen remekül is illettek Ville Valo elé filmzenés, elszállt, atmoszférikus zenéjükkel. Nagyjából fél óra jutott nekik, amit végig vastag, színes fénytakaróba burkolózva töltöttek, és ugyan egy kisebb klubban nyilván jobban érvényesül ez a hangulatfestő, néhol pedig zavarba ejtően eklektikus muzsika, itt is átjött a lényeg.

A fátyol ugyan most otthon maradt, ettől eltekintve azonban Ville Valo abban a kissé Tommy Shelbyt idéző szettben lépett fel, mely tíz év után idén frissiben megjelent szólólemeze, a Neon Noir borítójáról is visszaköszön. Mire hősünk az intró lecsengését követően az Echolocate Your Love hangjaira besétált a színpadra, a közönség már teljes eksztázisban tombolt, köszönhetően a minimálra vett, de mégis roppant hatásos látványvilágnak. A koncert kezdete előtt ugyanis először csak a Ville vezeték- és keresztnevére utaló két V betű tűnt fel a háttérben, majd ez szépen kiegészült a HIM fordított lovemetal-pentagrammájává. Ekkorra már a döntően tizen-, illetve huszonévesekből álló közönség egy emberként sikoltozott, a lelkesedés pedig nem is hagyott alább a másfél órás buli végéig.

Igen: bár a HIM csúcskorszakának időpontja alapján leginkább negyvenes anyukáknak kellett volna a színpad előtt ugrabugrálniuk, a rengeteg külföldit felvonultató közönség döntő többsége fiatalokból állt, akik úgy lelkesedtek minden egyes pillanatért, mintha maguk is ott lettek volna a csapat valamelyik szigetes koncertjén a 2000-es évek elején. Ville pedig nagyon okosan építette fel a szettet, hiszen felváltva adagolta a Neon Noir dalait és a HIM-himnuszokat, a közönség pedig – bár a szólócuccokat is teljesen jól vette – nyilvánvalóan utóbbiaknál őrült meg igazán. A negyedikként érkező Right Here In My Armsnál konkrétan felrobbant a hely, és ez még az egyébként kissé magába fordult Villének is csalt egy röpke mosolyt az arcára.

A magam részéről ez volt az első találkozásom vele élőben, így lehet, hogy csak nekem volt furcsa ez, de a legeslegutolsó számig semmiféle kommunikáció sem zajlott a közönség felé. Néhány másodperces szünetekkel, mindennemű konferansz nélkül sorjáztak a nagyobbnál nagyobb örömünnepbe torkolló tételek (a teljesség igénye nélkül: Join Me In Death, Wings Of A Butterfly, Buried Alive By Love, Posion Girl), mégis, sokáig úgy tűnt, ezen az estén nem fogjuk megtudni, milyen Ville Valo beszédhangja. Aztán 70 perc elteltével érkezett tőle egy „Thank you! See you soon!", és ezzel véget is ért az alap program, ami után azért szerencsére volt még ráadás bőven. Az extra blokkot négy dal – természetesen két HIM és két szóló – jelentette, és a záró, levezető, hazamenős Saturnine Saturnalia előtt végre megtört a jég: Ville intézett hozzánk néhány kedves mondatot, bemutatva egyben a számomra ismeretlen, de atomprofi finn figurákból álló kísérőzenekart is.

Kissé rutinszerűnek volt mondható tehát ez a koncert, de tény, hogy sem Ville hangjába, sem pedig a kísérőzenekarba nem lehetett belekötni, ráadásul a tíz álló fényoszlopnak és az igényesen megkomponált fényeknek köszönhetően a vizuális oldal is sokat hozzátett a számok hangulatához. Ha pedig még azt is hozzávesszük, hogy- bár az ének lehetett volna tisztább – ezúttal a Barba Negra is tisztességesen megdörrent, azt gondolom, egyetlen HIM/VV-fan sem távozott elégedetlenül, miközben a háttérben dobogott a piros-fehér-zöldbe öltöztetett szív-pentagramma.

Fotó: Barba Negra