Shock!

Október 23-a idén is emlékezetesen telt. Volt, akinek a síppal, dobbal, nádihegedűvel köszöntött '56-os megemlékezések miatt, míg másoknak mindenféle hangos rockkoncertek okán. Stábunknak is igencsak sűrűvé vált az este: akadt, aki Evergrey-hangversenyre, akadt, aki az Enslaved és barátai által celebrált fekete misére látogatott el, nekem pedig az idei év egyik legérdekesebb rock-rendezvénysorozatát jelentő (Karma To Burn, Cough/Elder, Yawning Man, soroljam még?) Desszertfeszt legújabb felvonása jutott, a Dürer Kert középső termében.

A kiírt kezdéshez képest negyedórás csúszással, pontban negyed kilenckor nyitotta meg a sort és a sört Kőbánya drive rock alakulata, az általam olyannyira kedvelt Burning Full Throttle. Első gondolatom pedig az volt, hogy én aztán jó régen láthattam őket, ha közben ennyire átrendeződött a tagság. Vincze Bandi helyett ugye már Mundi Csaba gitáros látja el az énekesi teendőket is (teljesen perfekt módon amúgy), a basszusgitárosi posztra pedig az a Badarász Béci tért vissza, aki korábban ritmusgitárosként hegesztette a fuzz riffeket, és akit épp Mundi váltott anno, már ha jól értem a dolgot. BFT-ék akár már veteránnak is mondhatók a színtéren, én pedig jólesően otthonos érzéssel süppedtem volna bele hőn szeretett desert rockom barátságos atmoszférájába, ha nem lett volna jelen az egyetlen negatív körülmény, ami könyörtelenül képes tönkre vágni a legkompaktabb produkciót is: igen, a szar hangzás. Mundiék ugyanis eleinte iszonyat rosszul szóltak, szegény Molnár Feri végig is mutogatta az első néhány számot, hogy több gitárt kér a kontrollba, aztán kevesebbet, aztán meg már inkább semennyit. A koncert felétől szerencsére jelentősen javult a dolog, így aztán az olyan vidám himnuszok, mint a No Sleep Till Mexico vagy a Big Boobs And Booze könnyűszerrel fejthették ki áldásos hatásukat. Ily módon a záró Desert Monster (amúgy is abszolút favorit) sludge-döngöldéjének végén már az egészen elfogadható nézőszámot jelentő hatvan-hetven ember gondolhatta azt: igazán játszhattak volna még.

Bevallom őszintén: The Trouserst szinte sosem hallgatok otthon, holott az a kicsit Hellacopters-, kicsit Stooges-, nagyon Jet-hangulatú garage rock, amit ők művelnek, elég közel áll hozzám. Ennek ellenére koncerten már párszor összefutottunk, így aztán bizton állíthatom: Kőváry Zoliék abba a ligába tartoznak, akiknek stúdiós produktumaik fasorban sincsenek az élő fellépésekhez képest. És ugyan a hangzás az ő esetükben is kilométerekre volt a tökéletestől, a hangulat egészen frankónak volt mondható, a saccra százfős közönség egyaránt örült a saját daloknak, de a Kinks All Day And All Of The Night-ja felbukkanásának, vagy épp a Sex Pistols klasszikus Pretty Vacant-jének is (amit mondjuk érezhetően nem túl sokan ismertünk). A csapat ráadásul fazonilag is okés, Locke Péter félrészegen hunyorogva, nagyon messziről nézve elmenne egy Izzy Stradlin-hasonmásverseny járási döntősének, Iliás Ádám basszer pedig eléggé a klasszikus lelőhetetlen típusnak tűnik. Ráadásul az I Get Around képében rendelkeznek egy kvázi-slágerrel is, így aztán a Gatyák még mindig egész hiánypótló bandának tekinthető, akik nem mellékesen egészen jók is.

Végül tíz óra magasságában vágódott a színre a brigád, akikért voltaképpen jöttünk: recsegő működése során először tette tiszteletét hazánkban a legendás Chris Kosnik (lásd még Godspeed, utóbban meg Monster Magnet) által vezetett nem kevésbé legendás The Atomic Bitchwax. Márpedig a mosolygós Chris valóban a szcéna ikonikus alakja, ráadásul néhány éve a TAB-ban is itt van vele az a Bob Pantella, aki mellékesen szintén a Monster Magnet tagságát erősiti energikus és látványos dobolásával. A TAB pedig jött, látott és az első pillanattól kezdve megmutatta nekünk, hogy mit is jelent a fuzzos gitárhangzás, a fennakadt szemű dzsemmelés és az igazi örömzene – nem mellékesen annak köszönhetően, hogy náluk aztán varázsütésre a hangzás is a helyére került. A némi bemelegítést követően eldurrantott első favorit, a Hope You Die rögvest leégette a hajamat, és a nem kiemelkedően nagy számú, ám annál lelkesebben viselkedő közönség jókedve átragadt a trióra is. Pedig bőven lett volna miért bosszúsnak lenniük, hiszen – amint azt a Melvins-pólós Finn Ryan énekes/gitáros kétszer is megemlítette - vesztegeltek egy kicsit az osztrák-magyar határon a sógorok szívózása miatt.

Én már csak úgy vagyok a Bitchwaxszel, hogy a legjobb anyaguk még mindig a '99-es debüt, így aztán nem is bántam, hogy erről kábé több tétel került elő, mint bármelyik másikról, beleértve a legutóbbi Gravitront is, bár azért az izgága It's Alright felbukkanásának ezzel együtt is kimondottan örültem. És bár közben megidéztük a Pink Floydot is, majd arrébb rúgtuk a szart a pörgős Shit Kicker alatt (engem amúgy azon az éjszakán ez kapott el a legjobban), a TAB fellépése igazából nem volt más, mint egy hosszúra nyúlt, bődületes-bódulatos jammelés. Amivel igazából egy nagy hiba volt csak: hogy nem nyúlt elég hosszúra, sőt! Tudom persze, hogy sem a Bitchwax, sem az egész színtér élő szeánszaira nem jellemző a terjengős fogalmazásmód, de azért az akkor is nagyon karcsú, hogy valakik szűk óra elteltével azt mondják, hogy akkor tényleg ennyi volt a móka mára. Itt pedig pontosan ez történt, tizenegy után kicsivel már kint találtam magam a Dürer előtt, zúgó fejjel, de még éhesen. Persze lehet mondani erre: inkább az legyen a probléma, hogy egy koncert nem elég hosszú, mint hogy unalmas, de az igazság az, hogy pont az ilyesmik különböztetik meg az „év koncertjeit" a „nagyon jó volt, de azért..." fellépésektől. Úgyhogy rohadtul remélem, hogy jönnek még majd máskor is, mert nagyon nagy szükségünk lenne rá!

Fotó: Horváth Jani