Shock!

Ian Astburyék meglehetősen ritkán bukkannak fel errefelé: 2007 óta nem jártak Magyarországon, és tavaly ugyan majdnem jöttek, de végül azonban az a buli ment a levesbe. Így úgy voltam vele, hogy bár sosem voltam megveszekedett rajongójuk, megéri a kedvükért ellátogatni a VOLT-ra. Még akkor is, ha délután hatkor, azaz nem főzenekari pozícióban léptek fel, és úgy is, hogy semmi más nem érdekelt aznap a fesztiválon. Ennek persze megvolt az a pozitív hozadéka is, hogy este nyolckor már javában csapattam vissza Pest felé, így pedig ki tudtam aludni magam a másnapi prágai (GN’R, nyilván) túra előtt.

Akik látták már a The Cultot, mind azt mesélték, hogy esetükben simán kétesélyes a buli: ha Ian Astburynek épp nincs kedve az egészhez, akkor a lélektelen, unott hakni is bárhol és bármikor benne van a pakliban, ellenben ha jó hangulatban van, simán hozza a régi szintet. És ugyan a VOLT-koncert körülményei nem feltétlenül voltak ideálisak (délutáni fellépés, folyamatosan a zenészek arcába tűző nap), szerencsére ezúttal mégis az utóbbi verziót láthattuk. Ugyan a buli elején nem voltak sokan, de úgy tűnik, a fesztiválközönség végül mégis megfogadta az Astburyek előtt a szomszédos színpadon fellépő Majka és Curtis tanácsát („És most menjetek, nézzétek meg a Cultot, kurva jó zenekar!"), mivel szép lassan igen komoly embertömeg gyűlt össze. Annyian persze nem, mint tavaly a Maidenen, de a Slayer nézőszámát például simán hozták.

A bulin döntő többségben képviseltette magát a harmincas-negyvenes korosztály, mivel azonban a Cult is azon csapatok közé tartozik, akiknek közönsége átlagon felül lojális és fanatikus, gyakorlatilag a nyitó Wild Flowertől kezdődően komoly kis népünnepély alakult ki a Telekom Színpad előtt. Astburynek pedig láthatóan igencsak tetszett a fogadtatás, úgyhogy ő is bedobta jellegzetes eszköztárának valamennyi elemét, azaz hozta a klasszikus videóklipekből megszokott lábmozgást és az összes többi figurát. A show-t természetesen gyakorlatilag egymaga vitte, a többiek pedig szimplán csak tökéletesen muzsikáltak mögötte. A leginkább egy helyben álló Billy Duffy iszonyat feelingesen hozta jellegzetes témáit, a sopronos pólóban nyomuló Grant Fitzpatrick bőgős és John Tempesta (őt remélhetőleg nem kell bemutatni) pedig feszesen és húzósan pakolta az alapokat a dalok alá. A hangszeres szekcióból talán még a Granthez hasonlóan szintén 2015-ben érkezett billentyűs, Damon Fox bizonyult a legaktívabbnak, aki amellett, hogy időnként gitáron és billentyűkön párhuzamosan játszva vastagította a hangzást, néha még Astbury mellé is kimerészkedett a frontra.

A program természetesen a Love – Electric – Sonic Temple hármasra épített, de a tavalyi Hidden Cityről is előkaptak talán három dalt. Mivel sorjáztak az olyan alapvetések, mint a She Sells Sanctuary, a Rain, a Lil' Devil vagy a Sweet Soul Sister, a kiváló muzsika mellett pedig a kifejezetten jól éneklő Astbury vizuálisan is mindent bedobott a szórakoztatásunk érdekében, meglehetősen hamar eltelt a hetvenperces játékidő. A Cult-pólóban feszítő öregek egy jelentős hányada ekkor el is indult haza, a főzenekar Imagine Dragons bulijára jó helyet vadászó, a kordon mellett látványosan unatkozó tinédzserek pedig végre fellélegezhettek.

Fotó: VOLT Official