Shock!

Nem hiszem, hogy manapság bárkinek panaszkodni támadna kedve a koncertkínálat miatt, hiszen mindenféle műfajban olyan szinten bőséges a felhozatal, amire tán évek óta nem volt példa. Érdekes módon olyan zenekarokat is újra elhoznak egy éven belül hozzánk újra, akiknek az előző bulijuk finoman szólva nem volt tökéletes - vagy nem volt rajta túl nagy számú közönség.

A múlt évi soproni gyászos The Cult buli után egy lyukas garasban nem fogadtam volna arra, hogy ilyen rövid időn belül önállóan meg lehet őket nézni újra, arra meg végképp nem, hogy bár lazán, de megteljen a Petőfi Csarnok szabadtere. Jó, persze sokan nem utaztak le Sopronba egy fesztivál miatt (én sem).

Először és utoljára ’93-ban láttam őket félig-meddig, amikor a Megadeth és Metallica elé beugrottak pár állomás erejéig: sajnos jóval korábban kezdték a bulit valamiért, így nagyjából szinte mindenki lemaradt a koncertjük feléről. Kár, a legjobb korszakuk kb. akkorra datálódik. Azóta Astbury haja és hangja is megkopott, sokszor szétesett maga a zenekar is, aztán mégis valahogy egymásra találtak Billy Duffyval (mert hát miért ne?).

A kísérőzenészek neve nagyjából nem is érdekes, kivéve a dobosoké, akiket mindig jó ízléssel tudták olykor összeválogatni: egy ideje John Tempesta szolgáltatja a kvázi kettő-négyes ritmusokat, iszonyatosan feszesen, már-már túl metalosan. Én is azt vártam, mikor szakad be alatta a színpad (vagy esik szét az egyébként Portnoyosan „átlátszó mahagóniból” készült dobcucc), mint ahogy tavaly Draveczki kolléga megjegyezte. Meg hát látványos is a srác, nem csupán remek dobos.

Nagy meglepetésemre egy igen régi nótájukkal nyitottak, és később is meglehetősen sokat játszottak a korai időszakból, ami a harmincas-negyvenes korosztálynak esett jobban. Az első néhány nótánál akadt valami gond Duffy gitárjával (aki manapság Dolph Lundgren és Brian Adams szerelemgyerekének tűnik), mi csak annyit hallottunk, hogy gerjed, mutogatott is, meg magyarázott is a technikusoknak, meg talán a kontrolljával sem volt rendben minden, szóval vélhetően nem dúlt felhőtlen jókedv ott fent. Amúgy sem egy tele szájjal vigyorgós társaság, ugye. A két jellegtelen kísérőzenész (+ gitár, bőgő), hozta mellettük amit illett, de kb. ennyiben ki is merültek – meg ki a fene figyelt rájuk?

Astburyról viszont lerohadhatna már a lila mackófelső – Cult felirat ide vagy oda, ez otthoni sziesztázáshoz való, nem színpadra. Ráadásul arról az Astburyről van szó, aki régen maga volt a stílus. Jó, ők is átmentek ismét alterművészciberrockba egy picit, de akkor is. A hangjával viszont nem volt nagy gond – persze megkopott már erősen, a magasakkal spórolt, meg régóta nem az az ős-hang tör ki belőle, mint annak idején, de elmondható, hogy tisztességesen végigénekelte a koncertet.

Sőt, hajlandó volt kommunikálni a közönséggel is, többször megköszönte, hogy milyen fantasztikusak vagyunk, aztán ebből mennyi volt a beépített póz és mennyi az őszinteség, a fene sem tudja. A holdat is megdicsérte (egy egykori wolf child ne dicsérte volna meg?...), olykor még a mikrofonállványtól is elszakadt, és talán kétszer mosolygott is az első sorokban sikoltozó csajoknak. Bár lehet, hogy a csajokat Ian oldalán lengedező harminc centis róka(?)farok ingerelte inkább. Vagy farkas. Mindegy, prém. 

A műsor felénél előkerült két bárszék, meg az akusztikus gitár, és a Start, illetve a Revolutiont imígy adták elő, kicsit meg is akasztotta a számomra amúgy is hullámzó lendületet (meg bedobált két tamburint is a közönség közé előtte). Igen, valahogy több nagyobb slágert vártam (jó, persze, nem az én ízlésemhez rakosgatták össze a setlistet), a The Witch például tökéletesen kihagyható lehetett volna. A lanyhulás után a Rainnel azért visszahozták az alaphangulatot gyorsan, jómagam is tipegtem ide-oda egy keveset. A népek egyébként kajálták a műsort, kezek a levegőben, ahogy illik.

Utána kaptunk egy vadonatúj dalt, az ősszel megjelenő friss lemezről, I Assassin volt a címe, kicsit punnyadt, kevéssé rockosan lendületes, de majd meglátjuk hogy fog festeni cd-n a többivel. Az pedig kifejezetten jólesett a szervezetemnek, amikor Duffy körkörösen meglendítette a jobb karját, amúgy Sonic Temple borító-módra. Hát igen, ez (is) a rockandroll.

A fényeket egész jól használták, a koncert második felében kifejezetten üdítő látvány volt, amint Tempestát kékes-lilás fénybe borították, a többieket pedig sárga-pirosba, kellett volna erről egy nagytotál, morfondíroztam magamban, de hát. A műsor vége felé már kezdtem tűkön ülni (állni), hogy az Edie-t kihagyják, aztán szerencséjükre nem, a ráadásblokk elsője volt, ám utólag mégsem tudtam ennek annyira örülni, mert egy hangyányit lassabban játszották a dalcsodát, és így pont az a fájdalmas feszesség veszett el így a nótából, amitől két méteres libabőröket tud(na) okozni. Végül a She Sells Sanctuary-vel zártak, ami mondhatni tökéletes befejezése lett egy igen kellemes estének.

Tartok tőle, hogy akik a tavalyi soproni koncertjük miatt hagyták ki ezt az estét az akkori beszámolók alapján, azok most erőteljesen ütögetik a fejüket a falba... Nem baj, nekünk jó volt, megkopott, de még olykor lángolni vágyó rocksztárokkal is kvázi ritkán tölthetjük a nyárestéinket, ugye.

Fotó: Valentin Szilvia

További fotók:
The Cult