Shock!

A The Cult azon zenekarok között szerepelt nálam, melyeknél már beletörődtem, hogy valószínűleg soha az életben nem fogom koncerten látni őket, aztán láss csodát... Szóval nem lehetett túl sok mindent csinálni, menni kellett Sopronba, ki tudja, nem oszlanak-e fel megint szokás szerint pár hónap múlva, ha Ian Astburyre és Billy Duffyra éppen ismét rájön, hogy valójában gyűlölik egymást.

A jelenlegi turnéfelállás csalogató vonzerejét csak növelte, hogy a két nagymester egy olyan dobosistent bérelt fel az aktuális koncertekre, mint John Tempesta (Exodus, Testament, White Zombie).

Mivel megérkezésünkkor az addigi halálos hőséget szinte takkra kiadós zápor váltotta fel, az Astburyék előtt fellépő F.O. Systemre leginkább csak a nagyszínpaddal szemben felhúzott kaja-pia sátorból vetettem pár pillantást, ami ugyebár nem jogosít fel kimerítő dicséretre avagy lehúzásra, ettől tehát ezúton el is tekintenék. Mátyás Attiláéknak mindenesetre nem volt szerencséjük, az eső ugyanis a program legvégén állt el, így nem is nézték őket túl sokan.

A Cult valamivel 11 óra utáni kezdésére aztán elég szépen megtelt a színpad előtti placc, olyan 4-5 ezren biztos összegyűltek, hogy megnézzék Astburyéket - naná, hiszen a Metallica előtti legendásan korai kezdés miatt még azok nagy része sem láthatta őket, akik már a banda fénykorában is rajongók voltak. Billy Duffyék papírforma szerint az Electric lemez Lil' Deviljével csaptak a lecsóba. Az első ütemtől kezdve nyilvánvaló volt, hogy Tempesta egy állat: nem nagyon figurázott semmit, meghagyta a beton kettő-négyeket, de thrashes neveltetésének megfelelően olyan bivalyerővel hozta az egyszerű ritmusokat, hogy attól féltem, összeomlik alatta a dobcucc. Játéka iszonyatos húzást adott a daloknak, és ez még azt is feledteti így utólag, hogy hiába élveztem a koncert szinte minden percét, összességében legfeljebb csak átlagosnak nevezném a banda produkcióját.

Hallottam én is ezt-azt arról, milyen állapotban érkezett Ian a koncertre, nem tudom, mi igaz a sok szóbeszédből és mi nem, de az biztos, hogy a zűrös múltú békeharcosból finoman szólva sem áradt az energia, inkább fáradt, kiégett benyomást keltett. Borostásan, lila melegítőfelső-szerűségben állt ki a frontra, kezében az elmaradhatatlan csörgővel, a Beckham-fejű Duffy pedig az énekes balján eregette a klasszikus riffeket. A basszusgitáros egy jellegtelen hosszú hajú arc volt, aki becsületesen hozta, amit kellett, de hát a Cultban nincsenek nagy megfejtések, így különlegességekről nem számolhatok be vele kapcsolatban. A másodgitáros leginkább Sebeők Jánosra emlékeztetett idióta fejfedőjével és cirkuszi majmot idéző mozgásával, de sok vizet ő sem zavart, legfeljebb nem kellett ránézni. Lényegesen erőteljesebben sajnos nem szólt tőle a hathúros szekció, pedig szükség lett volna rá, hátulról ugyanis néha be-bezavart a tuc-tuc egy másik helyszínről. Erről persze a legkevésbé a zenekar tehet, sokkal inkább a szervezők, akik igazán nyomhattak volna még a nagyszínpad hangosítására egy kis kakaót.

Enerváltsága ellenére egyébként Astbury elég jól énekelt – ezzel a hanggal eleve nem lehet nagyon mellélőni –, egyedül a Sweet Soul Sister refrénje hallatán vágtam egy nagy grimaszt, itt ugyanis az eredeti dallam helyét erőtlen kiabálás váltotta fel. Duffy is jól hozta a minimalista, ám nagyon hangulatos szólókat, Tempesta teljesítményéről pedig tényleg csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. A program összeállítása érdekes volt, a kosos albumot leszámítva minden lemezükről játszottak, de még a Witch is előkerült, nem is beszélve egyik abszolút kedvenc Cult nótámról, a Ceremony mágikus erejű Wonderlandjéről, azt viszont nem értem, hogy maradhatott ki a Sun King.

Az ősi Spiritwalker megidézése és a Revolution monumentalitása kellemes volt, tudtam örülni a Rainnek is, az Edie "egyszálgitáros" változata viszont nem igazán működött. Ian még hagyján, Billynek viszont nagyon nem kellett volna belebonyolódnia a céltalan, ötlettelen akusztikus témázgatásba, őt ugyanis nem azért szeretjük, mert akkora gitárzseni, hogy minden kósza ötlete és eleresztett improvizációja bakelit után kiált. Még jó, hogy utána a Fire Woman és a Peace Dog következtek, amik gyorsan kitörölték a jelenlévők emlékezetéből a bohóckodást... A közönséggel folytatott kommunikáció egyébként a nulla közelében mozgott, Ian az egész koncert során nem szólt többet pár szónál.

A buli utolsó részében igyekeztek biztosra menni: a Rise óriásit dörrent – sejtéseim szerint a Beyond Good And Evil szinte bármelyik dala nagyon jól szólna élőben, de hát ezeket sem játszották –, a Wild Flowerre és a Love Removal Machine-re meg ugyebár nem nagyon lehet mást csinálni, csak őrjöngeni, még akkor is, ha egyre hangosabban érkezik hátulról az agyatlan diszkóütem... A ráadás az egyetlen szem She Sells Sanctuary volt, aztán csapat balra el, roló le. Alig 70 perc után. Értem én, hogy fesztiválfellépés, meg egy reménytelen drogos énekessel nehéz, de ez így azért még e tényezőket beleszámítva is nagyon rövid volt.

A lényeget nagyjából úgy tudnám összefoglalni, hogy végre a Cultot is kipipálhattam a listámon, jó volt látni őket, egy pillanatra sem bántam meg, hogy lementem értük Sopronba, de távolról sem ők adták az év koncertjét. Earth persze volt, rock'n'roll is volt, de a soult egy kicsit hiányoltam belőle, és azok alapján, amiket olvastam-hallottam másoktól erről a péntek estéről, nem csak én egyedül.